Hogyan került az életébe a futás?
A második gyermekem születés után túlsúlyos voltam, és le akartam fogyni – mondta a Csupasportnak Krassóvári Diána. – Világéletemben sportoltam, húsz évig kézilabdáztam, így korábban nem volt ilyen jellegű problémám. A futást találtam a legjobb ötletnek, mondván, a család mellett ezt tudom a legkönnyebben beiktatni. Újévi fogadalom volt, hogy lefogyok, így hat és fél évvel ezelőtt futópadon egy-két kilométerrel kezdtem. Az első téli időszakot még az edzőteremben töltöttem, a szabadban túl hideg volt, a második szezonban viszont már kint futottam. Ekkor folyamatosan náthás voltam, kellett néhány hónap, amíg a szervezetem hozzászokott a hidegben való futáshoz, ám onnantól csak a szabadban futottam. Fogyókúrás célzattal kezdtem, életforma lett a futás. Mentálisan és fizikailag karban tart, remek énidő, jól ki lehet engedni a gőzt, és nem utolsósorban egészséges. Ma már nem tudom elképzelni a mindennapjaimat futás nélkül.
Sőt, ma már az ultrafutásban jeleskedik: hogyan jutott idáig?
Nem vagyok igazán gyors, sokkal jobban motivál az, hogy hosszabb távot tegyek meg, mint hogy gyorsabb legyek. Rám a hat-hat és fél perces ezrek jellemzők, ezt stabilan tudom hozni. Mindig kitűztem célokat magam elé, lépésről lépésre haladtam, megvolt az öt és a tíz kilométer, majd a félmaratoni, aztán négy évvel ezelőtt a maratoni is. Ezután ott motoszkált a fejemben, hogy milyen lehet ultrát teljesíteni, milyen lehet száz kilométert futni. Először nem gondoltam komolyan, de amikor az Ultrabalatonon tíztagú csapatban részt vettem, megtetszett a versenyzés hangulata és miliője. Aztán ott voltam az Ub-n négytagú csapatban, majd párosban, idén pedig egyéniben kerültem meg a Balatont. Edzőm, Csécsei Zoltán motivált, tavaly beteg volt, és nem tudott indulni, pedig ő tartotta a pályacsúcsot. Fantasztikus sportember! Eszembe jutott, mit élhet át, hogy nem futhat. Nekem pedig csak az volt a kifogásom, hogy nem hittem el magamról, hogy meg tudom csinálni.
Ha már edzője, Csécsei Zoltán szóba került: miképp kezdődött a közös munka?
A maratonira még magamtól készültem, de efölött már szükségem van valakire, aki mutatja az irányt, aki külső kontrollt ad, hogy ne sérüljek meg, és mindent jól csináljak. Láttam egy teljesen hétköznapi futó anyukát, aki Csécsei Zoltánnal dolgozott, így kerestem fel én is őt. Nagyon kedves volt, elmondtam, mik a céljaim, majd az első ultrám egy terepverseny volt Zoli felkészítésével, az ötven kilométeres Vérmókus. Zoli meg is jegyezte, hogy csak vér ne folyjon, és erre… Negyven kilométer körül elestem, lefejeltem egy sziklát, majd a traumatológián összevarrták az állam. Mindez húsvétvasárnap történt… Ettől függetlenül teljesítettem a távot, és belefértem a szintidőbe. Aztán megvolt az Ultra Tisza-tó hatvanöt kilométeres távja, tavaly ősszel pedig életem első száz kilométer feletti versenye, a Vadlán Ultra Terep. Egyébként nem vagyok kimondottan aszfaltos vagy terepfutó, mindkét borításon szeretek edzeni, versenyezni.
Milyen volt az éve?
Idén két kihívásra helyeztem a hangsúlyt, az Ultrabalatonra és a gyepükajáni Backyard Ultrára. Az Ub előtt nagyon izgultam, annyira szerettem volna jól teljesíteni, hogy minden edzésen csak ez járt az eszemben. Ha fáradt voltam, ha korán kellett kelni, becsülettel megcsináltam az edzést, úgy voltam vele, hogy a verseny az igazi jutalom. Elképesztő volt olyan példaképekkel együtt állni a rajtban, mint Bogár János vagy a francia Gilles Pallaruelo, utóbbi remek tanácsokkal látott el, például azt mondta, türelmesen fussak. Az Ub-n sokan elfutják magukat, én tartottam a hat harmincas tempómat, sokáig az utolsók között haladtam. Balatonlelle környékén aztán elkezdtem fokozatosan előrelépni, motivált, hogy egyre csak előztem meg az embereket, illetve erőt adott, hogy egyre több spartathlonos pólóban lévő futóval találkoztam. Egyszer csak feltűnt Bogár János mellettem, alig hittem el… Tudtam, ha Siófokig eljutok, akkor megvan a verseny. Siófoknál vettem be egy koffeintablettát, ami rendesen fejbe ütött. Nem mertem szólni a bringás kísérőmnek, hogy szédelgek, tudtam, hogy rendbe jövök. Az utolsó harminc kilométer sétával telt, de szerencsére így is bőven belefértem a szintidőbe, 27:53:10-es idővel értem célba. Természetesen voltak hullámvölgyek, de hatalmas pozitív élményt adott a verseny, csak szépeket tudok mondani, kiváló volt. Ami a Backyard Ultrát illeti, miután megvolt az Ultrabalaton, azt éreztem, hogy „megérkeztem”, ezzel együtt csökkent a motivációm. A déli parton futva megfogadtam, hogy idén már nem készülök fel erre a versenyre. Ám ahogy teltek a napok, a backyard szimpatikussá vált, itt nem gyorsnak, hanem kitartónak kell lenni, fontos a taktika. A gyepükajáni versenyre neveztem, előtte hatalmas viharok voltak, ám szerencsére a rajt napjára jobb lett az idő. A sok eső miatt voltak tócsák a pályán, amelyeket kerülgetni kellett, dolgozott rendesen a csípő- és a térdízület. A versenyt végül a nők között a huszonegyedik körrel megnyertem. A végére néhány fiúval maradtam a pályán, emiatt zavarba jöttem, elvitt a lendület. Pedig a fejem az egyik legnagyobb erősségem, mégis ezúttal ez lett a vesztem. Volt még bennem, mégis előjött belőlem a családanya, és haza akartam menni a gyerekekhez. Mivel lányok már nem voltak a pályán, a fiúkat túl erősnek gondoltam magamhoz képest, így kiszálltam a huszonnegyedik körnél. Baranyai Máté főszervező aranyos volt, látta rajtam, hogy menne még, amikor le akartam adni a rajtszámomat, először nem engedte. Utána már megbántam, de természetesen nagyon boldog voltam, hogy a nők között győztem, alig hittem el.
Az esztendő végéhez közeledve lassan aktuális a kérdés: milyen céljai vannak jövőre?
Az Ultrabalatonon javítani szeretnék az időmön, maradt bennem hiányérzet, mivel idén az utolsó harminc kilométeren már csak sétáltam. A másik nagy célom ismét a Backyard Ultra. Legalább egy versenyen mindenképpen ott akarok lenni, az áprilisi gyepükajáni esemény biztos pont a naptáramban. Maradt bennem tüske, jövőre addig futok, amíg bírok, előbb semmiképp sem szállok ki. A többit pedig még meglátjuk.
