Francia színekben vett részt a Spartathlonon és francia állampolgárként szerepel a német DUV-sorozaton. Hogy is van ez?
Magyarországon születtem, de 1998 óta Franciaországban élek, magyar-francia kettős állampolgár vagyok – mondta Harbula Péter, aki egy Párizs melletti kisvárosban él. – Gyerekkoromban már töltöttem el néhány évet Franciaországban, majd az egyetem elvégzése után kijöttem még egy diplomát szerezni, és itt ragadtam a munka és a család miatt. Hogy a Spartathlonon miért francia színekben vettem részt? Edzőm, Maráz Zsuzsanna azt mondta, hogy Magyarországon nagy a tülekedés a Spartathlon-jelöltségért, így francia színekben sokkal több esélyem van bekerülni. Nem rizikóztam, franciaként indultam, de magyar zászlóval a kezemben futottam be a célba.
Habár több évet éltem már Franciaországban, mint Magyarországon, elsősorban magyarnak érzem magam.
Miután rendbe tettük ezt a kérdést, ugorjunk vissza az időben. Mikor és miért kezdett el futni?
Gyerekkoromban futottam és úsztam, de nem teljesítettem igazán jó bennük, majd jött a futball, amely igazi szerelemmé vált. A foci sok-sok évig megmaradt, később edzőterembe jártam, aztán a munkám miatt nagyon sokat utaztam, nem étkeztem jól, és arra lettem figyelmes, hogy ötvenes méretű öltönyre van szükségem. Ez eléggé megrázott, úgy voltam vele, ideje összeszednem magam gyerekeim és persze magam miatt is. A futás mellett döntöttem, kétezertizenháromban teljesítettem a félmaratonit, majd azt mondtam, hogy egy év múlva jöhet a maratoni. A félmaratoni is nehéz volt, a maratoni meg pláne, csak azért tudtam beérni a célba, mert az egyik kollégám bevonszolt… Három óra harminc percet tűztem ki, ehhez képest négy óra húsz perc alatt értem be nagy szenvedések árán. A következő maratonimon Nizzában már bementem négy óra alá, majd abban az évben a feleségem karácsonyra egy futóedzőt „ajándékozott” nekem. Elkezdtünk együtt dolgozni, a következő maratoni már három óra harmincnyolc perces lett, akkor már éreztem, hogy ez hasonlít „valamire”. Két-három évig üldöztem a három óra harmincon belüli időt, éreztem, hogy gyorsulok és folyamatosan fejlődöm.
Fotók: Abai Róbert
Ha jól tudom, előbb kezdett bele az ultratávba, minthogy meglett volna a három óra harminc percen belüli maratoni.
Kétezertizenhétben, nem tudom miért, ki akartam próbálni magam egy hetvenhat kilométeres versenyen, a SaintéLyon nevűn, St. Étienne és Lyon között. Decemberben rendezték, nagyon csúszós és saras terepviszonyok uralkodtak, nem jött be, de azért befejeztem. A következő évben megnéztem, hogy a száz kilométert képes vagyok-e megcsinálni, így a dél-franciaországi Millau-ban tizenhárom óra alatt – segítővel – teljesítettem. Ezt követően visszatértem a maratoni távhoz, a három harmincas célidőt pedig Berlinben teljesítettem. Aztán ismét a hosszabb távok felé kacsingattam, ám jött a koronavírus-járvány, és elmaradtak a versenyek. A szigorítások után, mikor már kiengedtek minket, elmentem segítővel edzésként dupla maratonit futni, majd jött egy-két száz kilométeres verseny. Az Ultrabalaton régóta „szúrta a szemem”, ám tudtam, ahhoz nem elég a sufnituning típusú edző, ahhoz már komolyabb munkára van szükség. Egyébként ezt nem rosszból mondom, a mai napig jóban vagyok az akkori edzőmmel, sőt, ő is azt mondta, hogy az Ub-re nem tud felkészíteni, inkább keressek mást. Berényi Imre kollégámat Maráz Zsuzsi edzette, így megkértem, ajánljon be, majd nagy örömömre Zsuzsi igent mondott. Így elkezdtünk közösen készülni a kétezerhuszonhármas Ultrabalatonra, a felkészülésben pedig többek között teljesítettem egy tizenkét órás versenyt is.
Az Ub fantasztikusan sikerült, életem egyik legjobb és legszebb versenye volt, száz kilométernél egy órával gyorsabb voltam, mint az addigi száz kilométeres egyéni csúcsom.
Nagyszerű kísérő csapatom volt, a barátaim és családom nagyon jó szervezők, így sikerült kiválóan összeraknunk a futást. Az ősszel még egy száz kilométeres megméretésre elmentem, majd kitűztem a legnagyobb célt, a Spartathlont. Fogalmam sem volt, hogy miképp lehet bekerülni, de végül sikerült.
Fotók: Abai Róbert
És ha már ott volt, 34:58:14-es idővel teljesítette is a legendás görög versenyt.
Hihetetlen élmény, máig nem tudom szavakkal elmondani. Minimum hetente hatvan órát dolgozom, ám a Spartathlon nagyon kemény felkészülést igényel, heti tizenkét–tizenhat óra futás, továbbá ott van a jóga, az erősítés, a cross training, a masszíroztatás vagy éppen a gyógymasszázs. Gyakorlatilag ez egy második munka. Össze kellett logisztikázni a családot, a munkát és a felkészülést, de megérte, ugyanis életem legcsodálatosabb futóélményét kaptam. Amikor beértem a célba, elképesztő érzések jártak át, a föld fölött jártam. Sok mindent láttam Görögországban, másokat és magamat szenvedni, embereket segíteni egymásnak, bajtársiasságot, apró, de sokat jelentő gesztusokat és szép, motiváló szavakat. Nagy szerencsém, mert Maráz Zsuzsi személyében kiváló edző készített fel, ráadásul mindent tud a versenyről. Hogy jövőre is ott leszek-e? Nem. Amikor beértem a célba, azt mondtam, hogy egyszer szeretnék visszatérni, de nem a következő évben. Az embernek vigyáznia kell magára, nem akarom elkoptatni magam a sok versenyzéssel.
Fotók: Abai Róbert
Milyen céljai vannak a közeljövőre?
Most fizikailag és mentálisan is pihenésre van szükségem, ám november végén-december elején kezdődik az alapozás. A célokon még gondolkozunk, a 2025-ös esztendő más lesz, még nem tudom pontosan, mit is hoz. Van egy százhetvennyolc kilométeres francia verseny, amit kinéztem, valamint tavaszra egy száz kilométeres verseny is. A 2026-os Spartathlon-kvalifikáció miatt jövő ősszel egy huszonnégy órásat is szeretnék teljesíteni, de az még a jövő zenéje.
