Halama Levente gyermekkora óta sportolt, sokáig nagypályán futballozott, de főiskolás korában inkább a bulikat választotta. Ebben az időszakban sikerült 20 kilót felszednie, s a diplomáját már csaknem 80 kilósan vette át.
„Sokáig nem zavart, de idővel nem éreztem jól magam a bőrömben – kezdte a magyar ultrafutó-válogatott tagja. – Ikergyermekeim kétezertizenegyben születtek meg, és akkor elhatároztam, olyan sportot keresek, amely egyszerűen végezhető, így esett a választás a futásra. Rendszeres futónak kétezertizenkettő közepétől tartom magam, ekkor kezdtem ugyanis a felkészülést egy félmaratoni távra.”
A felkészülés olyan jól sikerült, hogy pár évvel később az ultratávok világa is elcsábította az időközben jelentős súlyfeleslegtől is megváló sportolót.
„Kétezertizenötben kezdtem el ultrázni, előtte egy évvel már voltak próbálkozásaim, több-kevesebb sikerrel. Ebben az évben kezdtem el a közös munkát az edzőmmel, akivel pulzuskontroll szerint készülünk. Egy évvel később már részt vettem a száz kilométeres országos bajnokságon, ami az eddigi pályafutásom egyik legkönnyebb versenye volt. Persze nem azt jelenti, hogy nem volt benne nehéz időszak, csupán érzésre ezt ment a legkönnyebben.”
Az ultrafutásra azonban egyáltalán nem a könnyű jelző illik, vagyis küzdelmes pillanatokból is akadt bőven a versenyző életében.
„Ha az eddigi két legnehezebb versenyemre gondolok, akkor kettő között vívódom, az egyik a kétezertizennyolcas Spartathlon, a másik a tavalyi huszonnégy órás ultrafutó-világbajnokság. Utóbbin óriási mentális hullámvölgyeken mentem keresztül, a csapat tartotta bennem a lelket.
Nem szállhattam ki, mert akkor nincs csapateredmény, ez segített át temérdek holtponton. Viszont fantasztikus érzéssel tölt el, hogy tagja lehettem az ezüstérmet szerző magyar csapatnak, erre egész életemben büszke leszek.”
S hogy mi kell ahhoz, hogy valaki részese lehessen egy világbajnoki ezüstéremnek?
„A versenycélok függvényében heti szinten száz-száznyolcvan kilométer közötti távokat futok. Az edzéseket próbálom korán reggel elvégezni, hogy mire ébredezik a család, már otthon legyek. Néha kihasználom a munkába és a hazafutás lehetőségét is, mert így időt spórolhatok. Próbálom a versenyeket minimalizálni, hogy ne emésszen fel sok időt és pénzt, ezért sem tervezem sűrűre a versenynaptáram. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de törekszem rá. Egyszer szeretnék teljesíteni egy Ironmant, ha nagyobbak lesznek a gyerekek, és több időm lesz a felkészülésre, mert a triatlon azért nagyon más. Addig is futóként szeretnék minél több legendás, különleges versenyre eljutni.”
Fájó emlék az első Ultrabalaton
Halama Levente egy médiavállalatnál dolgozik IT- és broadcastmérnökként, így érthető, ha a rengeteg ülőmunka mellett olykor futva teszi meg az iroda és az otthona közötti távot. Ugyanakkor elismerte, versenyt többször is feladott már, az első a 2014-es Ultrabalaton volt. Az első UB-n vett részt akkor, s eredetileg párosban indult volna, de társa egy hónappal a verseny előtt megsérült, a korábbi futballista pedig úgy döntött, megpróbálja egyedül. A verseny előtt három héttel azonban megsérült a térde, így már a rajthoz sem teljesen egészségesen állt. Keszthelyig, vagyis 128 kilométerig jutott, de mint mondta, a kudarcból sokat tanult.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
