Ami elromolhat, az el is romlik, szól Murphy törvénye, és ez tökéletesen igaz félmaratoni felkészülésem második hetére. Mivel összesen nyolc áll rendelkezésemre, nemigen engedhetem meg magamnak a pazarlást, de sajnos ezúttal nem tudtam mit tenni.
Pedig egész ígéretesen kezdődött. Még a múlt héten, az első futóalkalmak során felállítottam fejben egy szabályt: a hétfői edzésen mindig ugyanazt a munkát végzem el, mint előző pénteken, hogy ne terheljem túl a szervezetem. Hétfőn ezért 30 percet töltöttem a terepen, négy perc futás, egy perc séta tempóban, és eleinte minden simán ment. Bemelegítettem, felvettem az utazótempót és kocogtam, miközben időnként rápillantottam az órámra, amelyről tudni kell, hogy okosóra, és a kijelzője nem folyamatosan aktív, fél perc után automatikusan elsötétül.
Ha látni szeretném, hol tartok, az óra jobb oldalán lévő gombokat kell nyomogatnom. Ez általában nem szokott problémát okozni, ezúttal azonban az egyik gombot véletlenül duplán nyomtam meg, így a futás rögzítése félbeszakadt, és mire megtaláltam, hogy indíthatom el újra, jó pár perc eltelt. Az óra a valóságban megtett kb. 4.2 kilométer helyett mindössze 2.7-et rögzített, az eredményt ezért fel sem töltöm a bejegyzéshez, mert fals értékeket mutatna.
Az órás bénázás sikeresen megadta a hét alaphangját, de a java még hátravolt.
A következő edzésnap a szerda, este kilenc óra fele indultam ki a Rákos-patak partjára futni, ám amikor kiléptem az ajtón, hatalmasat dörrent az ég, és elkezdett cseperegni az eső. Felnézve láttam, hogy a felhők még nem olyan sötétek, gondoltam, nem lesz itt nagyobb baj, más is futott már esőben, legalább lemossa az izzadtságot. Szépen átsétáltam a házak között, már majdnem elértem a patakpartot, amikor hirtelen hatalmas villám világította meg az eget. Ha az esőtől nem is tartottam soha különösebben, a villámlást mindig komolyan vettem, épp elég szörnyű történetet hallottam arról, kit csapott agyon futballpályán, mezőn, fa alatt és egyéb módokon. Szóval bármennyire is égett a talpam alatt a talaj,
a szerdai edzésalkalmat kénytelen voltam elhalasztani, és csütörtök estére ütemeztem át.
Sikerült is kijutnom, de a futás legfeljebb egy nagyon laza levezető edzésnek felelt meg. Nyolcéves kislányom ugyanis meggyőzött, hogy vigyem magammal, így az egészből egy nagyon mókás apa-lánya kocogás lett, amely során lelkesen szedte a lábait vagy sétált mellettem, miközben megbeszéltük az élet nagy dolgait.
A péntek helyett szombatra áthelyezett edzéstől előzetesen sokat vártam, hiszen növelni kellett a tempót. Mi történt helyette? A viharos, esős időjárás ismét elkapta Budapestnek azt a részét, ahol terveimet valóra váltani terveztem… A héten tehát a háromból nagyjából másfél edzés valósult meg, a folytatásban ennél sokkal több kell ahhoz, hogy akár a legcsekélyebb esélyem is legyen teljesíteni az augusztus végi Wizz Air Budapest Félmaratont.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!