A futókocsis futás úttörője egy apa és fia alkotta szuper duó, a Team Hoyt.
Történetük sokak előtt ismerős már: Dick Hoyt fia, Rick agyi bénulással született 1962-ben az USA-ban, Massachusetts államban. Az orvosok azt javasolták a szülőknek, hogy gyermeküket bízzák egy megfelelő intézmény gondjaira, mivel egész életében csak vegetál majd, de Dick és felesége, Judy hallani sem akart erről. Minden lehetséges eszközzel arra törekedtek, hogy Rick a lehető legteljesebb életet élje. Szereztek egy számítógépet is, amellyel kommunikálni is tudott.
Az első futókocsis verseny
Közös történetükbe a sport akkor lépett be, amikor 1977-ben Rick megkérte édesapját, hogy induljanak közösen egy öt mérföldes jótékonysági futóeseményen. Dick nem futott korábban, de fia kérésének eleget tett, és a maga által átalakított kerekesszékben tolta őt. Utolsóként értek célba, ráadásul az apa borzasztóan érezte magát közben, mivel nem készült fel a versenyre rendesen. Fia viszont még aznap este, örömtől sugárzó arccal közölte, amikor futnak, úgy érzi, eltűnik a fogyatékossága: ,,Apa, amikor futunk, úgy érzem, nem vagyok mozgássérült.”
Innentől kezdve nem volt hiány sem motivációban, sem kemény edzésekben, amelyeknek meglett a eredménye.
Teljesítettek 1130 versenyt, köztük 72 maratoni futást és hat Ironman-triatlont.
Csodálatra méltó számok, de ami még fontosabb, hogy példát mutatva segítették elő a mozgásban akadályozott emberek társadalmi integrációját. Bebizonyították, hogy helyük van a versenypályákon, nekik is tapsolhatnak a célkapunál, illetve amikor nyakukba akasztják a befutóérmet.
Mozgalmat teremtettek
Dick Hoyt idén március 17-én, nyolcvanéves korában elhunyt. Öröksége azonban egyre többeket ösztönöz, hogy megosszák a mozgás örömét azokkal, akik saját korlátaik börtönében élnek. A Team Hoyt nemcsak sportolókat és fogyatékossággal élőket, hanem mindenkit szeretne motiválni jelmondatával: ,,Az üzenetünk, hogy igen, lehetséges. Nincs semmi olyan, amit nem tehetnél meg, ha elhatározod magad.”
Nádudvari Péter segít Katona Mikinek
Magyarországi követők
Az első futókocsi tehát egy átalakított kerekesszék volt. Az időközben eltelt 44 esztendő alatt először Dick Hoyt műhelyében, majd a tömeggyártásban is arra törekedtek, hogy minél komfortosabb, biztonságosabb legyen a közös sportolás a mozgásban akadályozott személynek és az őt toló futónak egyaránt. Napjainkban már darabjaira szétszerelhető, összehajtható, könnyen szállítható eszközök rendelhetőek – többek között – Hollandiából és Angliából, többféle méretben.
A Team Hoyt példáját Magyarországon is egyre többen követik, a Suhanj Alapítvány megalakulását is ők inspirálták. Cél az értelmi fogyatékossággal élő, látás-, mozgássérült gyermekek és családjuk tömegsportba való bevonása, a szükséges eszközök beszerzése. Integratív, akadálymentes edzőtermet hoztak létre, egy olyan közösségi helyet, ahol együtt edzhetnek ép embertársaikkal.
Futókocsival rója a kilométereket egy autizmussal élő mozgássérült lány és édesapja is. Izsó Veronika és László évek óta rendszeres résztvevői a hazai futó- és triatlonversenyeknek.
Az edzések pedig számukra az együtt töltött minőségi idő egyik lehetőségét jelentik. Tavaly ultramaratoni távot is teljesítettek, az Ultra Tisza-tó 65 kilométerét.
Nagy felelősség, nagy élmény
Évek óta jómagam is a ,,műfaj” művelője vagyok, mert mivel gyógypedagógus vagyok, sok időt töltöttem fogyatékossággal élők társaságában. Tudatosult bennem, hogy a sportolás képessége, lehetősége nem jár alanyi jogon mindenkinek, hanem kiváltság. Arra törekszem, hogy ennek a kiváltságnak a gyümölcseiből részeltessem azokat, akiknek a szükséges fizikai és/vagy mentális feltételek nem adattak meg. Nagy fokú alázat szükséges az ilyen futáshoz, a futókocsiban ülő minden rezdülésére figyelni és reagálni kell, az alapvető gondozási feladatokat ellátni, vagy éppen biztatni, motiválni. Mindez az ép sportolóra nézve azt jelenti, hogy a felkészülést nagyon komolyan kell venni, itt nem fér bele, hogy határaink végére érve félájultan bebotorkálunk a célba, mivel felelősséggel tartozunk azért is, akit tolunk a kocsiban.
Versenyeztem már ilyen módon együtt a Terézvárosi Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthonának ellátottjával és a Nem Adom Fel együttes énekesével, Szinai Tamással, illetve a súlyos betegséggel küzdő volt tanítványommal, Katona Mikivel is. Valamennyiünknek semmihez sem hasonlítható élményt jelentettek az ilyen módon együtt töltött órák. Felemelő érzés volt nekik és nekem is, amikor a szurkolók megtapsolták őket, vagy éppen a futótársaktól kaptak dicsérő szavakat. Ünnepelt hősök lettek, minden alkalommal ugyanazt tapasztalják, amit 1977-ben Rick Hoyt azután a bizonyos öt mérföldes verseny után megfogalmazott édesapjának. Miki szavaival: ,,Amikor Péter bácsival versenyzünk, kicsit úgy érzem, mintha én is futnék. Akkor a kerekesszéket is elfelejtem.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
