A Csupasport vendégei:
Blaskó Mihály – a dupla Spartathlon első magyar teljesítője
Cseke Lilla – 100 kilométeren országos bajnok
Dombi Tibor – maratoni futó, korábbi 35-szörös válogatott labdarúgó
Lubics Szilvia – háromszoros Spartathlon-, kétszeres Ultrabalaton-győztes
Mit csinál, ha az előtte futó szemetel? Eldob egy poharat, papírzsepkendőt, zoknit, másfél kiló kenyeret, bármit – rászól? Szól, ha ismeri az illetőt? Vagy akkor, ha nem ismeri? Mindenképpen szól? Semmi esetre sem szól?
Cseke Lilla: Nem érzem igazán élesnek ezt a helyzetet. A frissítőpontok környéke néha nem néz ki túl jól, de ha úgy alakul, az önkéntesek gyorsan összeszedik, amit kell. Ahogy az ember az utcán sem dobja el a szemetet, úgy futás közben sem. Nem emlékszem, hogy a szemem láttára szemetelt volna bárki is.
Lubics Szilvia: Én nagyon is! A négynapos Balaton körüli futás alkalmával a zselés tasakot dobta el valaki előttem, utolértem, és elég fáradt voltam ahhoz, hogy szóljak: ez gáz volt, jó lenne elkerülni a jövőben. Annyira irritált, hogy el sem tudom mondani.
Lubics Szilvia
Blaskó Mihály: Szemetelni bunkóság. Ez ilyen egyszerű. A zselés tasak teteje egy perforált kis anyag, ha azt elejtem, 180 kilométerrel a lábamban is lehajolok érte – akkor az a mozdulat nem esik jól, de nincs képem otthagyni. Ha ilyet látok, nem szólok, elvagyok magamban, de tudok érte haragudni. Szólnom kellene? Lehet.
Dombi Tibor: Nagyon vigyázok rá, hogy ne szemeteljek, ne dobjak el semmit. Otthon is rendszerető hülyegyerek vagyok, és az is bennem van, nehogy megszóljanak, hogy ,,na, ez a focista is eldobja itt a zsebkendőt” – lehet, senki sem ismer fel, én mégis odafigyelek rá. Legutóbb Szegeden, a városon kívül futottunk – a centrumban sok szemetes van, de ott öt kilométeren át a kezemben volt az összegyűrt papírpohár. Egyik kezemből tettem át a másikba, de semmiért el nem engedtem volna a következő frissítőpontig, ott dobtam ki. Ha látok ilyet, nem szólok, mert az sem én vagyok, okostojás sem akarok lenni. Idegesít, de akkor sem szólnék.
Lubics Szilvia: Nem fér össze azzal, amit csinálunk! A városi verseny az más, ott a szervezők készülnek a rendrakásra, de a Spartathlonon a tíz éve elhajított flakon is ott van még, ezért nagyon zavaró, ha valaki terepen szemetel.
Milyen ötletei vannak arra, hogy ennyi szemét se legyen? Előnyben vannak a környezettudatos versenyek?
Cseke Lilla: Ha zselét fogyasztok, a tasakot visszateszem a hátizsákba vagy a kulacsot tartó övembe, ha meg látok egy kukát, meg is van oldva a probléma. Sokszor az erdőben futok, és alap, hogy ott nem szemetelünk, de az aszfaltos versenyeken, edzéseken sem jellemző ez. Fontos, hogy odafigyeljünk a környezetünkre, sok versenyen kérik, hogy vidd a saját cuccaidat, kulacsot, poharat, amire szükséged lehet.
Dombi Tibor
Dombi Tibor: A példamutatás nagyon fontos. Torinóban a 3 óra 15 perces iramfutókkal mentem, de túl sok volt, harminc kilométernél megfőttem, és akkor láttam, hogy az a srác, aki úgy négy és fél perces ezreket ment, simán tett egy harmincméteres kitérőt a kukához. Ez mélyen érintett, megmaradt bennem: ha ő, akinek fontos az idő, és tényleg gyorsan megy, nem szemetel, én végképp nem tehetem meg. Eszembe sem jutott volna persze, de a példa nagyon megmaradt bennem.
Blaskó Mihály: Igen, úgy látom, a versenyek egyre inkább törekednek rá, hogy zöldek legyenek, a fenntarthatóság fontos szempont. Egyre kevesebb papírpoharat látni, eltűnnek a műanyagok; egy szilikonpohárnak nincs súlya, azt viheted magaddal, a kulacs újratölthető, szerintem e tekintetben jó az irány.
Lubics Szilvia: Igen, ez az irány, kezdenek eltűnni a poharak. Eleinte szokatlan volt, hogy vinni kell dolgokat, de akinek ez nem tetszik, ne jöjjön oda! A legtöbb ultrás gondoskodik a saját frissítéséről, sőt ma ott tartunk, hogy bár vasárnap olyan versenyre megyek, ahol ez meg van oldva – vagyis nem kellene vinnem semmit –, mégis viszem, ami nekem kell.
Versenyen, edzésen lát út szélén guggoló, pisilő társat – zavarja? Belefér? Mi fér bele, mi nem? Hogy intézi saját maga?
Lubics Szilvia: Azt feltételezem, senki sem végzi el a dolgát szándékosan úgy, hogy mindenki lássa – ha látod, akkor hirtelen nagy baj lehetett. Ha ez a helyzet, nincs ok haragudni. Inkább irigykedhetünk mi, nők a férfiakra e tekintetben, mert csak odaállnak egy fához, és gyorsan pisilnek; a lányoknak ez kényelmetlenebb, kellemetlenebb… Aki ultrát fut, van ilyen sztorija, és érdekes, a külföldi versenyeken szabályozzák ezt is: kapsz egy cipzáras tasakot… Amitől megszabadulsz, azt temesd el, amivel rendbe tetted magad, mondjuk a toalettpapírt, azt tedd be a tasakba, és a következő állomáson dobd ki. Szerintem ez nem rossz ötlet.
Dombi Tibor: Láttam ilyet, de nem zavart. Pisilni kellett, többször is, de kibírtam, leginkább azért, mert sajnáltam rá az időt. Láttam az út szélén hányni embereket, de sosem zavart, inkább sajnáltam szegényt, és legfeljebb hálás voltam, hogy nem én vagyok rosszul. A futók azt mondják, ha baj van, jobb a hasmenés, mert akkor átment, amit bevittél, a hányinger viszont azt is jelenti, hogy nem dolgoztál fel semmit. Keresnék egy bokrot, ha meggyötörne valami.
Cseke Lilla
Cseke Lilla: Nos, ez már gyakoribb téma, főleg azért, mert akik nagyon hosszú távokat futnak, találkoznak ezzel a problémával. Ezek emberi dolgok, nem kell szégyellni, mindenkivel minden előfordulhat. Nekem a tavalyi UB volt nehezebb: gyomorproblémáim voltak, hasmenés és hányinger váltakozva kínzott. Ha van mosdó, ideiglenes WC, az jó, ha nincs, akkor kell keresni egy bokros területet, ahol lehetőleg nem zavarok senkit. Persze tudom, ha a bokorból ugrom elő, és valaki megpillant, sejtheti, hogy mi történhetett, de ennyi belefér. Ha ilyet látnék? Ápolóként dolgoztam, fürdettem beteg gyerekeket és idős embereket egyformán, nem jönnék nagyon zavarba; szerintem mennék tovább arra gondolva, biztos nem volt ideje jobban elrejtőzni. Nem borulnék ki ilyesmitől.
Blaskó Mihály: Szétválasztanám a kérdést – egy városi versenyen, ahol három kilométerenként van lehetőség mosdót találni, nem szívesen néznék az út szélén senkit sem. Más eset a hosszabb táv, ott megeshet, hogy órákig nem találsz kulturált körülményekre, ott toleránsabb az ember. Főleg, ha tudja, milyen, amikor hirtelen bajba kerül. Az első dupla Spartathlonon egy településen haladtam, amikor begörcsölt a gyomrom, hajnal volt, zárva minden. Egy elhagyatottnak tűnő területet láttam, éreztem, tíz lépés sem menne, nem volt mit tenni, leguggoltam, gatya le – reméltem, elbújtam. Azonnal meg is könnyebbült a gyomrom, de három mozgásérzékelős reflektor bekapcsolt, és izomból megvilágította, mit csinálok éppen. A tihanyi körversenyen már harminc órája futottam, amikor szintén hajnalban jelzett a gyomrom: a kerékpárút mellett, ahol a szántóföld mint alföld terült el, lehetetlen volt elbújni, borzalmas érzés volt – nem volt választási lehetőség, és napsütéstől megszáradt növényzet jelenthette csak a toalettpapírt. Ilyenek megesnek, ezek emberi dolgok, nyilván mindenki a legkényelmesebb megoldást keresi, de nem mindig találja, a kényszer pedig nagy úr.
Sorozatunk első részében azt jártuk körül, mennyire jellemző a csalás az ultrafutásban, a másodikban arról volt szó, mennyire idegesítő, ha valaki mániákus „futóőrültté” válik, a harmadikban arra kerestük a választ, hogy profi húzás vagy divatozás futóedzővel dolgozni, a negyedikben arra, hogy mennyire függvénye a futás a pénzügyi lehetőségeinknek, az ötödikben arra, kit mi motivált, amikor elkezdett futni, a hatodikban arra, hogyan néz ki egy futó helyes étrendje?, míg a hetedikben a nevezési díjakról beszélgettünk.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
