Új sorozatot indítunk: minden vasárnap amolyan kerekasztal-beszélgetés keretében diskurálunk – a futásról, persze. Az aktuális témák változnak, a megszólalók köre is formálódik (terveink szerint lesznek állandó és az adott témában jártas vendégeink egyaránt), de a cél mindig ugyanaz: szórakoztató, érdekes ötleteknek, élményeknek, véleményeknek teret adni. Először máris egy sikamlós témát jártunk körül… Mi számít csalásnak? Ki mit követett el vagy látott és ítélt el? Mi a tévedés, mikor csapjuk be a versenyzőtársakat és – önmagunkat?
A Csupasport szakértői:
Cseke Lilla – 100 km-en országos bajnok ultrafutó
Blaskó Mihály – a dupla Spartathlon első magyar teljesítője
Dombi Tibor – maratoni futó, korábbi 35-szörös válogatott labdarúgó
Zelcsényi Miklós – a Maratonman versenysorozat főszervezője
Cseke Lilla egyszer hibázott, többször nem szeretne
Milyen svindlikkel találkoztak a versenyeken?
Cseke Lilla: Velem ilyesmi nem fordult elő, de hallani lehetett ezt-azt. Az Ultrabalatonon lecsalták a távot, a Tisza-tónál is beszéltek ilyenről, de mert ez amolyan mendemonda, sohasem foglalkoztam vele. Tőlem ez idegen: ha mást be is csaphatok, magamat biztosan nem, akkor meg mi értelme?
Zelcsényi Miklós: A nagyságrendet látom: tízezer futóra jut egy csaló. De nekem ez is sok, ezzel sohasem tudtam azonosulni, akit csaláson értünk, azt örökre kitiltottuk a versenyeinkről. A Tisza-tónál esett meg, hogy egy hölgy a szintidő elérésével küzdött, majd a táv utolsó szakaszán a pályacsúcsot tartó rekorder idejét is túlszárnyalta – ez ugye azonnal felvetett kérdéseket. Az ok lehet bármi, nálunk nincs pardon. Ami érdekes: a rendezvényeinkkel kapcsolatos posztok alatt soha annyi hozzászólás nem volt, mint a kizárás bejelentésekor. A versenyzőket is irritálja ez a viselkedés, jókora vihart kavart a az epizód a futók világában.
Dombi Tibor: Videón láttam olyat, hogy motorral vitték a futót, de legalább bevárta a többieket… Nem tudom, ennek mi értelme van. Amikor versenyeztem, hallottam, hogy a visszafordítónál volt valami gond, átbújt valaki, és kizárták. A lányom, Kami szurkolóként volt ott, de én nem láttam, nem is igazán értettem, mi történhetett.
Blaskó Mihály: Ha van is ilyen, a motivációt nehéz kideríteni. A mai világban van, akinek fontos, hogy kitehesse a közösségi oldalra, hogy célba ért egy versenyen, és a lájkok miatt képes lenyesni valamennyit a távból, majd kiposztolná, hogy érmet szerzett. Nem tudni, kit mi ösztönöz.
Zelcsényi Miklós: A chipes időmérőszőnyeg azért árulkodó tud lenni: ha valaki hét-, a verseny folyamán később nyolcperces ezreket teljesít, majd a harmincadik órában négyperces átlaggal fut le egy kilométert, nem kell Sherlock Holmesnak lenni, hogy arra gondolj, itt valami nem stimmel.
Cseke Lilla: Persze, a szándékosság döntő tényező. Egyszer, 2019-ben az Ultra-Trail Hungaryn, Szentendrén nem érintettem meg az egyik időmérő pontot. Megtettem a távot, első lettem, de a célban közölték, nincs meg az egyik állomás – nem jól tájékozódtam, eltévesztettem valamit, én hibáztam, magától értetődő volt, hogy nem volt érvényes az eredményem. Tanultam az esetből. Sötétben, fáradtan még a kijelölt utat is elronthatja az ember, de itt nem csaltam, elfogadtam a döntést. Vettem is egy trackes órát, hogy hasonló máskor ne fordulhasson elő.
Blaskó Mihály egy alkalommal meglepődött, hogy olyan is megelőzte, aki nem futott el mellette
Blaskó Mihály: Mindenki követett el olyasmit, amit tíz évvel később már megbán, vagyis megeshet, hogy aki ma esetleg beül a kísérő kocsijába, később szégyellni fogja. Megtörtént, hogy egy társam mögöttem volt, a következő ellenőrző pontnál már előttem, és biztos vagyok benne, hogy nem előzött meg – de ugye erre sem lesz bizonyíték.
Dombi Tibor: Bőven elég, ha az ember a saját szabályainak próbál megfelelni. Amióta a vírus miatt lefújtak versenyeket, elhatároztam: hetente négyszer futok tizenöt kilométert. Ötkor kelek, hat előtt el is indulok, hétkor már hazaérek, és indulhatok a dolgomra – lassan két éve csinálom ezt, és nem mindig esik jól, de egyetlen hét volt, amikor nem csináltam meg: akkor az Egyesült Államokba utaztunk a barátokkal, tudtam is, hogy nem lesz meg. Olyan sem volt, hogy kedden ne legyen meg az első. Általában a harmadik esik legkevésbé jól, de mi értelme lenne tizenöt helyett csak tízet futni? Magamnak találtam ki, magam előtt felelek érte, kinőttem abból, hogy csaljak.
Cseke Lilla: Ha szűk körben is, példát mutatunk. Sok versenyzőnek követői vannak, figyelik, hogyan él, miként versenyez, már csak ezért sem jut eszembe szándékos csalás. De ez persze mindenkinek a saját lelkiismeretére van bízva.
Zelcsényi Miklósnak szervezőként arra is figyelnie kell, ki ül fel a kerékpár vázára.
Sportszerű-e autós és biciklis kísérővel teljesíteni?
Blaskó Mihály: Érdemes különválasztani: körpályás versenyen, ahol mindenkinek ugyanott van a frissítőpont, nincs igazán nagy jelentősége. A Balaton, a Tisza-tó körül már más helyzet. Nem mindegy, hogy te cipeled-e a fejlámpád, az ételed, az italod, van nálad esőkabát vagy odaadja valaki, ha zuhogni kezd. Nem szabályellenes, de nálam, ha a táv azonos is, a teljesítés nem ugyanaz a szint.
Cseke Lilla: Ha a versenyszabályzat engedi, akkor nincs vele gond. Magam is igénybe vettem a Tisza és a Balaton körül – hat éve futok, öt éve ultrásnak számítok, de még mindig nem éreztem magam elég stabilnak ahhoz, hogy ekkora távokat kísérő nélkül próbáljak meg teljesíteni. De menet közben felülni a társad, az edződ kerékpárjára? Ne már!
Zelcsényi Miklós: Pedig megesik, még ha szerencsére ritka is. A legendás Tisza-tó körüli gyorsulásnál tanúk igazolták, hogy a kísérője biciklivázán utazott a versenyző. Magyarázatot nem kaptunk, de igazából nem tudok elképzelni tolerálható indokot ilyesmire.
Blaskó Mihály: Van, ahol megengedett az autóba beülni, a csomagtartóban aludni – haladni vele persze nem lehet, de ez is sokat számíthat. És nem mindegy, hogy van-e ilyen lehetőséged verseny közben, vagy úgy döntesz, hogy ne legyen.
Cseke Lilla: Eddig velem mindig jött kísérő, de persze maximális tisztelet mindenkinek, aki egyedül teszi meg a távot.
Dombi Tibor futballistaként sem kedvelte, futóként sem szereti a gyógyszeres segítséget
Meddig tolerálható a fájdalomcsillapító? Önbecsapás-e tablettákkal célba érni?
Cseke Lilla: Fontos a mennyiség! Ha beteg vagy, netán lázas a verseny előtti napokban, akármennyire készültél is, meg kell gondolni, hogy érdemes-e indulni. Az első félmaratonim ilyen volt: nem voltam jól előtte, de vártam nagyon. Rajthoz álltam, esett az eső, nem is voltam rendben, végül rossz élményként maradt meg bennem, hiába értem célba. Nyilván speciális eset, ha egy csapat tagja vagy, és számítanak rád, de a kockázatokkal tisztában kell lennie mindenkinek.
Blaskó Mihály: Nagyon fájdalomcsillapító-ellenes vagyok! Még akkor is, ha legutóbb a dupla Spartathlonon akkorára dagadt a térdem, hogy a velem futó barátom, Ferenczi Pista mondta, így nem érek be a célba. Bementem egy gyógyszertárba, egy tablettát lenyeltem, de most sem tudom, segített-e. Ha már a verseny elején tudod, hogy szükséged lesz rá, mert van valami probléma, akkor baj van. Hallottam, hogy nyolc-tíz szemet bevett valaki, az szerintem nem normális.
Zelcsényi Miklós: Itt már nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, mi elítélendő, mi nem. Nem helyeslem, de ha valakinek ez segít, lelke rajta. Az azonban igaz, hogy ezzel bizonyos előnyt élvez azokkal szemben, akiknek szintén van fájdalmuk, mégsem szednek semmit, de ide sorolhatnám a vény nélkül megvásárolható, doppingnak nyilván nem minősülő krémeket is.
Dombi Tibor: Futónak amatőr vagyok, futballistaként voltam profi – de akkor sem mertem volna semmit bevenni, amiről nem lehet pontosan tudni, hogyan hat. Persze koffeintabletta vagy két Red Bull a meccs előtt, ilyenek voltak, de féltem az ismeretlen mellékhatásoktól. Amikor elkezdtem maratonit futni, kitűztem célként, hogy három és fél óra alatt be akarok érni. Amikor újra meg újra nem sikerült, ugyanakkor egy perc sem hiányzott már a megálmodott időhöz, viccből mondtam: beveszek valamit, hátha sikerül! De sose gondoltam komolyan, végül elértem, amit szerettem volna. Ha meg fájna valamim, nem mernék fájdalomcsillapítókat bevenni, ahhoz nem vagyok elég bátor.
Cseke Lilla: A Balaton körül váratlanul rosszul lettem, úgy negyven kilométernél: hányás, hasmenés, semmi sem maradt meg bennem. Úgy száz kilométert kínlódtam, de azt mondtam, erős vagyok, túl leszek rajta, elmúlik – végül hosszas kérlelésre bevettem egy hányáscsillapítót. Most azt mondom, bevehettem volna korábban is, mert megnyugodott a gyomrom, és utána jobb lett a helyzet. Teljesen más eset lett volna, ha a lábam tiltakozik. Van gyógyszer a térdedre, bokádra is – de megéri végigcsinálni, eltompítva a fájdalmat, majd egy évig sérülten kimaradni mindenből…? Szerintem nagyon nem.
Zelcsényi Miklós: Így van, egy erősebb fájdalomérzet jelzés a szervezettől, hogy túl sok a terhelés. Ugyanakkor nem helyeslem a fájdalomcsillapító használatát, és azt gondolom, nem is ez az általános.
Blaskó Mihály: Úgy gondolom, hozzá lehet szokni a fájdalomhoz. Egy bizonyos fájdalomhoz mindenképpen. Ebben is lehet fejlődni. Régebben ha megfájdult itt-ott, ha leesett a körmöm, kiszálltam, de ma másképp gondolkodom: ha fáj, hát akkor fáj, menj tovább, változik, elmúlhat a rossz érzés.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
