Miért nem olcsó sport a futás?
Azért, mert drága.
Számos, tapasztalaton alapuló tény megcáfolta már azt a fals közhiedelmet, hogy a futás olcsó mulatság. Jó, elsőre lehet, hogy annak tűnik, mert csak egy cipő kell, és ha a pamutpóló már nem is menő, pár ezerért már kapsz gatyát, pólót bármelyik nagyobb sportboltban, nem kell kondibérletre költeni meg egyéb speckó felszerelésre, mint mondjuk egy autó árát kiadó canga, teniszütő, airsoft fegyver, és még sorolhatnám.
Mégis mitől lesz eme első blikkre olcsónak tűnő sport pofátlanul drága?
Mindentől – is.
Ott a cipő. Szokták volt mondani, és igazából teljesen jogosan, hogy lehet mindenféle cuccon spórolni, de a cipőn nem érdemes. Cipőből meg a kínálat tengernyi, csak passzoljon a lábadra, mert ha csámpás vagy, nem feltétlen jó a neutrál, és vice versa. Akad a „kici ocótól” az ötven-hatvanezresig. A magam részéről elég sok típust kipróbáltam, mire megállapodtam, és révbe ért a lábam élete, bár, mint minden házasságban, a cipő és a csülkeim közti kapcsolatban is adódnak azért konfliktusok: most nincs kedvem, túl kemény – jaj, kilyukadt! Nem is olcsó, főleg, hogy mostanában az a cipő új hobbija, hogy elég hamar kihasad oldalt; engem annyira nem zavar, de azért már mégis, ha kiadok érte negyven „rugót”, ne adjon már bele extra szellőztetőt, könyörgöm.
Szóval, egy cipő ára, mondjuk, egy havi rezsi.
Ezek után beindul a gépszíj, mert csak kellene valami „fenszi” kompressziós naci a golyólengető mellé; a „fenszi” nacihoz meg hogy néz ki a két évvel ezelőtti befutópóló – annak mutatnia kell valahogy! Mivel egy darab kevés, mert a napi mosástól a színe kifakul, anyaga nyúlóssá válik, kell még legalább két-három mellé.
A karácsonyra kapott cicás zokni sem éppen ideális sportoláshoz, mert csúszkál, és két perc után pálpusztait meghazudtoló bukét áraszt magából. Abból is be kell tárazni több párat, és mivel a fuszekli rejtélyes szuper képessége, hogy néhány nap alatt képes nyomtalanul elveszíteni a párját, folyamatosan pótolni kell a veszteséget.
Másik sarkalatos pont a technikai eszközök.
Ugye, az az edzés, ami nincs ilyen-olyan módon dokumentálva, meg sem történt, ráadásul szeretjük nézni az adatokat – ehhez kell egy teló vagy egy óra, de lehetőleg mindkettő. Próbáltam azt a rettentő kényelmetlen megoldást, hogy felkarra csatoltam a telótasakot. Na, én nem értem, hogyan képesek egyesek a muszklit totál befeszítve futni is, én legalábbis azzal küzdöttem, le ne csússzon az egész motyó. A telefon így aztán ment inkább az övtatyóba, mígnem jött végre az óra, ami ráadásul már nem mért olyan irgalmatlan marhaságokat, hogy átfutottam keresztül-kasul a Dunán, szóval nagyjából reális adatokat rögzített.
Rá is ment a gatyám.
HR-es, GPS-es, mindent mutatós órát két „kiló” alatt nem ússza meg az ember, persze vannak olcsóbbak is, de azok is több tízezres projektek. Ami nálam kidobja a biztit, az a drága óra drága, ám minősíthetetlenül pocsék pántja, amelyet „kábé” havonta kellene cserélnem, mert annyit bír a nyomorult; utána elkezd mindenféle marhaságot mutatni pulzusilag, és bármennyire is idegbajos vagyok, azért csak nem megy fel a zebránál álldogálva kétszáznegyvenre.
Szóval, ezzel a két-három kütyüvel futok: óra, néha teló, mert le kell fotózni olykor a gopnikolást, s egy leamortizált mp3-lejátszó még a huszadik századból.
Aztán itt a kaja… Irigylem azokat, akik egy verseny alkalmával képesek elővenni a zsíros deszkát, de a kevésbé edzett gyomrúaknak maradnak a házi praktikák, amelyekkel valószínűleg lehet spórolni, de ha betankol az ember az előregyártott űrkajákból, rámehet jó pár Deák, és még csak kulináris élvezetben sem részesült.
Aztán itt a verseny.
Na, minek vásárolna össze az ember ennyi biszbaszt, ha nem tenné közszemlére azt a többezres publikum előtt. Antiszociális mivoltom révén messzire kerülöm a több tízezres létszámú eseményeket, a kedves kis családias versenyeket viszont szeretem, meg valamivel olcsóbbak is. Igaz, nem sokkal, ha egy félmarcsit veszünk például.
Szóval versenynevezés ürügyén is ki lehet csengetni alsó hangon öt rugót, a határ viszont a csillagos ég; minél hosszabb a táv, illetve minél távolabb van, annál költségesebb, mert akkor már jön a szállás, kaja, repjegy, családnak szuvenír, százötven euróért eredeti kínai tégla a berlini falból.
Aztán vannak még egyéb járulékos költségek, mint edzői díj, tápkiegészítők, bár én nem élek velük, mert csak a gumicukorban hiszek. De biztos hasznosak (vagy nem), mindenesetre van már ilyen, hogy ki van porciózva egy zacsiban a napi vitaminadagod, és havi harminc „rongyért” máris egészségesnek érezheted magad, plusz porcerősítő, Prostamol uno, pánikos depressziósoknak antidepresszánsok, hogy legalább az utcára ki merjél menni – bár ez tb-re csak pár száz forint, máris megéri hát ennyiért mentálhigiénés deficittel rendelkezni.
Sportpszichológus, mert megcsömörlöttél, válóperes ügyvéd, mert a férjed, nejed, egyéb nexusban lévő társad már nem bírja, hogy egy lakás árát kidobtad futásra. Jó, ez mondjuk olyan, mint a bagós vicc: ha nem cigiznél, már megspórolhattad volna egy Ferrari árát. Jó, akkor mutasd, hol áll a tiéd.
Ettől függetlenül jelentkezzen, aki továbbra is úgy látja, a futás olcsó sport.
Most így átolvasva nem is merem tovább sorolni, mert elsírom magam, mennyi minden mást vehettem volna a futásra kiadott összegből.
Mennyiféle sört…
