– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy egy kőműves nem lehet példakép. Mit értett ezen?
– Egy nyilvános sajtótájékoztatón hangzott el ez a mondat. Sokan tudják, hogy eredeti szakmám szerint kőműves vagyok, illetve később az építőiparban voltak vállalkozásaim. A mondat arra utalt, hogy sokáig azért nem ismerték el a sportteljesítményemet, mert én „csak” egy kőműves vagyok, aki Magyarországon nem lehet példakép. Fél évre rá, miután ez a mondat elhangzott a számból, megkaptam a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, amelyre ugyan nagyon büszke vagyok, de pénzre nem váltható. Tehát még mindig aktuális a felvetés, mely szerint bár lehetünk példaképek, egyáltalán nem biztos, hogy bármire is megyünk vele.
– Kedvelte az eredeti szakmáját?
– Világéletemben progresszív, önmegvalósító ember voltam, az első vállalkozásomat már a húszas éveim elején megalapítottam, a könnyűiparban és az építőiparban is sikeresen menedzseltem cégeket. Bár a kőművesség nem a tanult szakmám, a munkáim során sok mindent megtanultam róla. Időközben szakítottam a szakmával, három éve már csak a magam kedvtelésére építkezem, illetve végzek felújításokat.
– Építőipari vállalkozóból hogyan lett nagy sportteljesítményekre vállalkozó ember?
– Úgy, hogy futva menekültem a kétezres évek második felében jelentkező gazdasági válság elől. Néhány hónapnyi tapogatózást követően nagyon jó érzés volt rájönni arra, hogy a futás motivál, ami azért volt számomra is kissé meglepő, mert korábban semmilyen sportversenyen sem vettem részt, ráadásul abban a faluban, Ácson, amelyben felnőttem, furcsán néztek arra, aki sportol.
– Hogyan indult a sportkarrierje?
– Először csak a magam kedvtelésére kezdtem rövidebb, tíz-egynéhány kilométeres távokat futni, majd beneveztem egy versenyre, amelyről úgy gondoltam, hogy nekem való, nem láttam benne semmi kockázatot. Ez egy tizenkét órás futóverseny volt Csákváron.
Azonnal rájöttem, hogy a futás milyen jól megy nekem, aminek az lett az eredménye, hogy rögtön magyar bajnoki második helyezést értem el. Ez óriási fordulópont volt az életemben.
Fotó: Tumbász Hédi
– Adta magát, hogy ezután a triatlont, illetve az ultratriatlont is kipróbálja?
– A triatlont a barátaim és a körülettem lévő jóakaróim ajánlották a figyelmembe, mondván, a futáshoz képest kicsit szofisztikáltabb sport, amelyben nemcsak megizzadsz, hanem a technika és több sportág egyvelege. A triatlonban egy dupla távú ironmanversenyen mutatkoztam be, és ezen a világkupán negyedik lettem.
– Olyan sok sportág van, miért éppen a futást, és nem, mondjuk, az extrém sportokat választotta?
– Bizonyos értelemben az extrém sportokat választottam, hiszen extrém távokat és időeredményeket teljesítettem, illetve teljesítek, jártam dzsungelfutáson, a 288 kilométeres Milánó–San Remo futóversenyen, de ide sorolhatnám az indiai 333 kilométeres hegyi terepfutóversenyt is. Ezeket mind-mind extrém teljesítménynek tartom.
– Hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt kiemelkedő sikereket elérnie?
– Olyan közeggel hozott össze a sors, amely a bennem rejlő tehetséget nemcsak észrevette, hanem a fejlődésemet is segítette. Egy szegény megboldogult barátom győzött meg arról, hogy érdemes a sporttal foglalkoznom, mert genetikailag és fizikailag olyan adottságaim vannak, amelyekkel mások nem rendelkeznek.
– Mi áll sportteljesítménye mögött: genetika vagy szocializáció?
– Édesapám világéletében fizikai munkát végzett, és hasonlók az adottságai, mint nekem, ugyanakkor sokkal kötöttebb az izomzata – mégis, leginkább benne látom viszont magamat. Valójában nálunk az egész család vékonydongájú, azonban senki sem sportolt közülük. Mint ahogy a faluban sem, amelyben felnőttem.
– A genetikán és a fizikai adottságon túl mi kell még a sikerekhez?
– Rengeteg szorgalom, alázat és figyelem, ezenkívül precizitás, illetve a vágy, hogy mindennap küzdeni tudj a kitűzött céljaidért.
De ami talán a legfontosabb, legyen igényünk a progresszivitásra, hogy az idő előrehaladtával mindig többet és többet akarjunk elérni.
És akkor még nem szóltam az embert körülvevő támogató közegről, arról a „csapatról”, amely a felkészülést segíti. A családra, a sportbarátokra vagy Komárom városára gondolok.
A cikk a 2019-ben megjelent Futóarcok könyvben is olvasható – az album, amely közelebb hozza a példaképeket, megvásárolható a könyvesboltokban, a BSI felületein, és megrendelhető a Lapcentrum oldalán.
– Ötvenöt évesen, ennyi sikerrel a háta mögött miből tud még erőt és motivációt meríteni?
– Az idő múlása eddig nem jelentett problémát, de most már kezdek kicsit nyűgösebb lenni, és kevésbé vágyok nagy rekordok döntögetésére. Most már nincs bennem annyi erő, hogy a legjobb akarjak lenni, hogy a huszonévesekkel felvegyem a versenyt fizikailag. Persze önmagamhoz, illetve a saját korcsoportomhoz képest még mindig progresszív vagyok, és főleg az olyan versenyeken tudok kiemelkedni a mezőnyből, amelyek nagy állóképességet igényelnek. Ezek tekintetében még van bennem vágy, hogy jobb teljesítményt érjek el.
– Az eddigi eredményeit látva adódik a kérdés: meddig lehet még a teljesítőképesség határait feszegetni?
– Sajnálatos módon egyre inkább úgy látom, hogy elérkeztem a határig, amit leginkább a fájdalom határoz meg. Nemrégen voltam egy hatórás futóversenyen, amelyen úgy éreztem, ezt most el kell engednem. Meleg volt, nem esett jól, és nyűgös is voltam.
– Feltételezem, hogy a sok siker és a lenyűgöző teljesítmény mögött rengeteg lemondás és áldozat is áll.
– A siker mindig rengeteg lemondással és konfliktushelyzettel jár, a futás helyett annyi minden mást csinálhattam volna, ami pénzzé konvertálható. Tanulhattam volna nyelveket, vagy továbbképezhettem volna magam. A legnagyobb lemondás azonban az, hogy az ember kevesebb időt tölt azokkal, akik igazán közel állnak hozzá: a családjával.
Ennek a sportnak, amelyet űzök, sajnos velejárója, hogy nem tesz jót a családi kapcsolatoknak.
A házasságom megsínylette, hogy a sport miatt sok időt vettem el a családomtól, és visszanézve azt gondolom, ha tudtam volna, hogy ez lesz a következménye, nem biztos, hogy belevágok a futásba.
– Megfordult már a fejében, mi lesz, ha egyszer befejezi a futást?
– Valószínűleg csúnyán el fogok hízni… A tréfát félretéve: ötvenöt éves nagyapaként még mindig tervezgetek, és folyamatosan célokat tűzök ki magam elé, még mindig vannak hiú ábrándjaim. Kacérkodom a hegymászással is, ha a Himalájára fel tudtam futni, megmászni sem lehet túl nagy probléma.
Fotók: Tumbász Hédi
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
