A legutóbbi terepes futásom érdekesen alakult. Vártam, hogy végre felfuthassak a hegyemhez, s látszólag a körülmények is tökéletesen alakultak. Előző nap elugrottam a közelben levő sportáruházba, hogy vegyek pár futócuccot magamnak. (Megjegyzem, ez az az áruház, ahová nem tudok olyan időpontban menni, hogy ne legyen tömeg, és a már kibővített parkolóban is nehezen lehet szabad helyet találni, úgyhogy én már nem hiszek egyetlen olyan kimutatásnak sem, amely szerint a magyarok keveset sportolnak.) Az utóbbi időben a ruhák, cipők tekintetében teljesen átalakult a fontossági sorrend: már nem tudok elájulni a kirakatok előtt egy-egy szép ruha vagy magassarkú láttán, ellenben ezzel párhuzamosan nőtt a vonzalmam a sportboltok árukészlete iránt. Itt órákig el tudok nézelődni, mindig találok valamit, amit muszáj megvennem, sőt meggyőzöm magam, hogy normál ruhát (amiben például dolgozni lehet) majd inkább a következő hónapban veszek. A legjobb az lenne, ha futócuccban járhatnék dolgozni, és minden probléma megoldódna 🙂
No, visszatérve a futásomhoz, felöltöttem az új szerzeményekből párat, és nekiindultam a tizenkét kilométernek, de már az elején éreztem, hogy nem ez lesz az év futása. Amikor magamban megkérdeztem, most mi bajom van, nem nagyon találtam választ rá. Új szerkóban vagyok, viszonylag korán indultam, sehol senki, ráérek, szép idő van – szóval minden tökéletes. Mégis mi van?! A betegség maradványa? Vagy a szokásos izomláz a combomban? Vagy hogy tele van a fejem, és van min agyalnom? Még a kedvenc szakaszaimon is, ahol nyargalni szoktam, csak vánszorogtam. Aztán jött a kaptatós rész, fel a hegy lábához: körülbelül harmincméterenként néztem fel, ugye, haladok, és mindjárt felérek – ezzel a tempóval egy csecsemőkből álló kirándulócsoport is megelőzött volna. Hegycsúcsközelben a lábaim már megálljt parancsoltak volna, de akadt nézőközönség, így nem „égethettem magam”, hogy megállok, ezért összeszorított fogakkal felfutottam. Persze amikor felértem, és ahol már nem láttak, majdhogynem üvöltöttem kínomban, annyira rosszulesett.
Azonban a hegytető! Nyugalom, napsütés, csodálatos kilátás fogadott, ezért az agyam „átkattant”, és lefelé már futottam a szokásos tempóban, sokkal jobb kedvvel, és közben nagyon büszke voltam magamra.
Nem adtam fel, pedig megtehettem volna, mert senki nem kérte volna tőlem számon, ha visszafordulok, otthon lerúgom a futócsukát, és fejemre húzom a takarót. Talán egyvalakit mégis zavart volna a kudarc: saját magamat. Gyakran olvasok olyan posztot a futócsoportokban, hogy valakinek nagyon nem volt kedve elindulni, nem esett jól a futás, de mégis megcsinálta. Azt gondolom, ezek a futások az igazi teljesítmények, teljesen mindegy, mekkora a táv vagy milyen a tempó, a lényeg, hogy legyőzzük a gyengébbik énünket, megcsináljuk akkor is, ha unalmas, szenvedős vagy fáj, vagy egyszerűen akkor éppen nincs kedvünk.
Ilyenkor (is) legyünk nagyon büszkék magunkra!
Ennyi bevezető után nézzük, mások milyen futóélményeket osztottak meg.
TEREPSPORT. HU
A népszerű oldalon interjút olvashattok Bede Annamari terepfutóval. A cikkből kiderül, hogy Annamarinak milyen motivációs tanácsai vannak a terepfutáshoz, mitől rémült meg egy Balboa-kör alkalmával, hogy hol találkozott pucér futópasival, és hogy miért bukta el (szó szerint) a berlini maratoniján a megálmodott időt.
FEJESDORA.COM
Dóri jelenleg triatlonversenyre készül, heti tizenkét (!) edzése van. Ami a biztos pont nála, az a futás, pedig gimiskorában ő sem szerette ezt a sportot, (ahogyan sokan mások sem, most meg már el sem tudják képzelni az életüket nélküle). A netnaplójából kiderül, hogyan viszonyul az úszáshoz, s a három sportágból melyik a gyenge pontja.
FUTNIMENTEM.HU
A futótársakkal szoktunk vitázni a futócipők tisztítását illetően, mert az egyik álláspont szerint tilos mosógépben kimosni, én viszont néha beteszem a gépbe, amikor már úgy érzem, vállalhatatlan.
Olyat is hallottam, hogy autómosóban lehet alaposan lemosni nagy nyomású vízzel. A futószemszögből is nagyszerű oldalt szerkesztő Evetovics-Balla Hajnalka írásából kiderül, hogy egy-egy masszív terepezés után milyen lehetőségeink vannak a cipő megtisztítására, úgy, hogy ne tegyünk kárt benne!
NEMAZE.BLOG.HU
Simonyi Balázs futóeposzát elolvasni meglehetősen időigényes, ám annál élvezetesebb. No persze, nem a sérülés miatti szenvedést (mert az nagyon sajnálatos), bár az ultrafutó üdítően ír erről is, hanem azért, mert imádtam a kínai versenyekről írt beszámolókat, a beágyazott videókat és fotókat.
Az egyik kisfilmen az éremgyártók kínálatát láthatjuk, ott aztán van fantázia! Ilyen medáliákat álmomban sem tudtam volna elképzelni – nézzétek meg! Lehet tehát hajtani a szebbnél szebb díjakért: itt a versenyszezon, sérülésmentes, csodálatos távokat mindenkinek! Fussatok, fusssatok!!!
MIRŐL ÍR A FUTÓBOLOND?
Vigyázat, eljött a sufniszakik kora!
Rengeteg írás kering a neten arról, hogy ki a sportoló, futó, testépítő, akármi… Ki az igazi kemény csávó, ki a valódi harcos – blablabla… Megmondóemberek, mindenhez IS értő sufniszakik mondják meg a tutit ezekben.
Legtöbbször ezek csak hatásvadász posztok, de sokszor az a megfellebbezhetetlen vélekedés is benne van, hogy akik írják, azt sugallják, az a jó, amit én csinálok, ahogy én csinálom, és ha úgy csinálod te is, akkor leszel igazán tökös gyerek. Ha meg nem, akkor nem is vagy sportoló, futó, akármi. Sok ilyet látok – sajnos… A posztokat sohasem élsportolók, vagy profi edzők írják, nekik erre nincs szükségük, nem akarnak így népszerűek lenni, s nem szokásuk becsmérelni másokat erőfeszítéseikért.
A kérdés azonban aktuális: ki a sportoló?
Szerintem az, aki rendszeresen sportol, aki kimegy munka után futni, aki este lemegy a terembe. Sportoló, aki kitartóan űzi azt, amit választott, aki küzd, aki odateszi magát – ha kap érte érmet, ha nem. Nem az eredmények tesznek sportolóvá, hanem a sport szeretete, a sport iránti alázat.
Manapság már mindenki coach, motivátor, fitneszmodell, influencer, szuper mókus meg minden IS. Mindenki meg akarja mondani, mit egyél, mit csinálj, mit gondolj, mit viselj. Ebben vannak jó dolgok is, hiszen sok szakember segít a tanácsaival, de sok az önjelölt „coach-tanácsadó-edző” is, aki valamiért meg akarja mondani a tutit, hogy ezzel megmutassa, milyen okos, szép, tapasztalt, erős, ügyes, akármi. Úgy vélem, az ilyen megmondásokkal egyszerűen nem kell foglalkozni. Ezek nem tanácsok, amiket érdemes átgondolni. Csak szimpla önmarketing, öncélú melldöngetés. Komoly szakemberek ilyet nem szoktak csinálni: ők használható, értelmes tanácsot adnak. Attól nem lesz valaki kevésbé sportoló, mert valaki azt mondja, és nem ér kevesebbet az, amit csinál.
Szerintem egyvalami igazán lényeges: ha sportolunk, akkor szívből tegyük oda magunkat.
