Vasárnap Lubics Szilvia elrajtol Chilében, a 4 Deserts-kihívás Atacama-sivatagi állomásán. A magyar ultrafutónőre hét nap alatt mintegy 250 kilométer megtétele vár, de nem is a táv lesz a legnagyobb ellenfele – a 221 kilométeres Ultrabalatont kétszer, a 246 kilométeres Spartathlont korábban háromszor is megnyerte –, hanem a várható extrém körülmények. Napközben tűző napsütés, este fagypont körüli hőmérsékletben kell naponta átlagban egy maratoninak megfelelő távolságot megtennie, és közben csak magára számíthat. Élelmet és minden szükséges felszerelést egy hátizsákban kell cipelnie, segítőkkel nem tarthat kapcsolatot, és a szervezőktől is csak napi meghatározott vízmennyiséget kap.
Az extrém kihívás teljesítése ugyanakkor nem példa nélküli. Magyarországról tavaly november 26. és december 6. között Barta Tamás indult a Marathon des Sables perui állomásán, amely hasonló távon, szabályrendszerben, és szintén az Atacama-sivatagon keresztül vezetett. A szegedi futóval sikeres teljesítéséről és a Lubics Szilviára váró körülményekről beszélgettünk.
Számodra milyen lelki, fizikai felkészülést igényelt a verseny?
Ami azt illeti, belevágtam a közepébe. Tavaly nyár elején döntöttem el, hogy indulni szeretnék rajta, befizettem a nevezési díjat, hogy senki ne tudjon lebeszélni róla, majd elkezdtem a felkészülést. Aki ismer, tudja, hogy az ilyen hirtelen döntések jellemzőek rám, igaz, nem mindig jövök ki belőlük szerencsésen. Ahogy véglegessé vált, hogy indulok, elkezdtem készülni, mint az őrült. Előtte is futottam maratonikat, de az edzéseimet kibővítettem. Nagyobb távokat futottam, ráadásul súllyal. Vettem egy táskát, amibe előbb két-három majd egyre több kilót pakoltam. Emellett videókat néztem, blogokat olvastam a távot már teljesítő versenyzőktől, és felhasználtam a tapasztalataikat. A legnagyobb gondot a táska összeállítása okozta.
Az első Marathon des Sables útvonala Nascától Paracasig. A tájékoztató füzetet a versenyzők közvetlenül a verseny előtt kapták csak meg.
Mit vittél magaddal és az mekkora súlyt jelentett?
A táskának meghatározott súlya volt, hét és tizennégy kilogramm között kellett lennie, én tizenkettő-tizenháromra lőttem be magamnak. Rengeteg kötelező felszerelést kellett vinni: síp, iránytű, kés, skorpió- és kígyómarás elleni készlet, melegen tartó fólia, napi kétezer kalóriának megfelelő étel. Emellett mindenki magának állította össze, amire szüksége van, én gyógyszereket, sebtapaszt, krémeket és egyéb apróságokat vittem, a luxust mindössze egy mp3-lejátszó és öt csomag instant kávé jelentette. Gondoltam, milyen jó lesz minden nap indulás előtt kávézni egyet, de hajnali ötkor már mindenki fenn volt, hogy a reggel nyolcas rajtra elkészüljön, így annak nem sok hasznát vettem. A zene viszont nagyon sokat segített.
A szervezők segítsége nagyrészt annyiból állt, hogy napi tizenkét liter vizet biztosítottak az indulók számára, illetve vitték a sátrunkat az állomáshelyekre, de a felállítás és lebontás már a mi feladatunk volt.
Váltás ruha is befért a csomagba?
Nem, a pótzoknik és -alsók már az első rostán kiestek. Egy szett volt rajtam végig, sort, rövid ujjú póló és dzseki, de egy idő után ez már nem zavar, nagyjából a harmadik napra elérsz egy szintet, és azt tartod. Úgyis minden annyira koszos lesz, hogy nincs értelme kimosni és nem is tudod. Egyszer elértünk az óceánig, tettem egy próbát, de csak máshogy lett büdös.
Mennyire lehetett tisztálkodni a verseny során?
A higiénia gyakorlatilag nulla. Hiába vittem törlőkendőt és fertőtlenítőt, egyszerűen nincs türelme minden nap letisztogatni magát az embernek. A sátorban mindenhol homok, a ruhád is tiszta homok, nem tudsz fürödni nyolc napig. A tábori wc-t úgy kell elképzelni, mint egy telefonfülke méretű sátrat, amiben egy kis sámli áll, közepén lyukkal. Mielőtt bemész, kapsz szemeteszsákot, amiből nem ártott tartalékolni, mert időnként elfogyott.
Sivatag mindenfelé – a verseny nagy része hasonló terepen zajlott.
Hogyan nézett ki egy átlagos nap?
Minden reggel felkelsz, összekészülsz, elpakolod a sátrat, majd odamész a startkapuhoz. A szervezők megmutatják, merre kell menni negyven kilométert, aztán indulás. Elveszni nem lehet, az útvonalon tíz kilométerenként ellenőrzőpontok várnak, ahol vizet lehet vételezni, az indulókat dzsipek kísérik, illetve pár száz méterenként festett sziklák, földbe szúrt botok, éjszaka pedig fluoreszkáló jelzők mutatják az utat. A szabályok szigorúak, pluszvizet például csak úgy lehet kérni, ha hozzáadnak fél vagy egy órát az idődhöz, és aki kicsúszik a napi szintidőből, azt kizárják. A versenyzők ugyanakkor nagyon rendesek egymással, mindenki biztatja a másikat, nem számít, honnan jött, milyen nemzetiségű. Este a táborban is zajlik az élet, de mivel mindenki nagyon fáradt, felállítja a sátrát, majd többnyire eszik és alszik amennyit tud.
Mi viselt meg leginkább a verseny során?
Talán az, hogy alig lehetett kapcsolatot tartani a külvilággal. Telefonálni tilos, mindössze annyit engedtek, hogy a nap végén mindenki egy rövid e-mailt megírhasson egy megadott e-mail címre. A barátok, ismerősök üzenetei szerencsére eljutottak hozzánk, minden nap megkaptuk őket kinyomtatva, válaszolni azonban nem tudtunk rájuk. Futás közben is voltak komoly holtpontok, a legnagyobb talán a hatvannyolc kilométeres szakaszon. Az egyik ellenőrzőpontnál annyira fáradt voltam, hogy elaludtam, és arra keltem, hogy már csak ketten vannak ott a szervezői csapatból, és ők is indulnak. Este volt, kimerült voltam, fáztam is, de magamra csavartam a hálózsákot és így mentem tovább három-négy órát. Furcsa volt megélni, ahogy az emberek minden nap félholtra futották magukat, másnap reggel mégis úgy keltek, mintha semmi problémájuk nem lenne, és mentek tovább.
Nekem talán ez a verseny legnagyobb tanulsága, hogy amikor eljutsz az erőd végéig, és azt érzed, feladod, ennyi volt, akkor mindig rájössz: de, lehet még menni tovább.
Az Atacama-sivatag a Föld egyik legszárazabb helye. Milyen körülményekkel, terepviszonyokkal kell számolnia annak, aki oda merészkedik?
Első nap még láttunk néhány fát, embereket, és időnként elhaladtunk városok mellett, de a verseny nagy részében a semmi közepén futottunk. Kősivatag, kiszáradt folyómeder, klasszikus homokdűnék. Talán ez utóbbi volt a legnehezebb, akár három-négyszáz méter magas, forró, süppedős homok. Alig lehetett rajta haladni.
Ez a fotó már a célban készült, a teljesítésért járó éremmel és a magyar zászlóval.
Milyen sérülések nehezítették a dolgod?
Sokan küzdöttek vízhólyaggal és leesett lábkörmökkel, de nekem szerencsére ilyen problémáim nem voltak, csak a lábam dagadt meg, és időnként alig fért rá vissza a cipő. Egy hasmenéses vírust is összeszedtem, ezért az első négy napban nem nagyon mertem szilárd ételt enni. Problémát okozott még a táskám súlya, amitől egy idő után megfájdult a hátam. Szerencsére a táborban erre adtak fájdalomcsillapítót.
Mikor kerülték kapcsolatba Lubics Szilviával? Mit gondolsz, hogyan szerepel majd a versenyen?
Miután teljesítettem a Marathon des Sablest és hazaérkeztem, meghívtak a rádióba. Az interjút hallotta Szilvi férje, és felvették velem a kapcsolatot. Személyesen még nem találkoztunk, de havonta egyszer beszéltünk telefonon Szilvivel, és elmondtam neki minden tapasztalatomat. Biztos vagyok benne, hogy gond nélkül végigmegy a versenyen, az egyedüli nehézséget a hátizsák okozhatja, ami az ő súlyához képest elég nehéz. Szurkolok neki, és ha hazaér, mindenképp sort kerítek rá, hogy személyesen is találkozzunk.
Megváltozott az élete
Barta Tamás saját bevallása szerint még nem érzi magát ultrafutónak, de az extrém kihívások mindig is vonzották. Civilben vállalkozóként dolgozik, egy grafikai céget vezet.
„A Marathon des Sables teljesítése előtt sokszor nagyon belefeledkeztem a munkába, hétvégente is sokat dolgoztam, nem mertem magára hagyni a céget. A verseny ebből a szempontból is sokat változtatott rajtam. Rájöttem, hogy azért, mert elmegyek valahová két hétre, még nem omlik össze minden. Most már sokkal többet pihenek és megyek szabadságra.”
