Kristian Blummenfelt, Erling Haaland, az Ingebrigtsen testvérek, Aleksander Aamodt Kilde, Martin Ödegaard, a vasárnap Roland Garros-döntőt veszítő teniszező Casper Ruud, Karsten Warholm, és a sor még folytatható. Rájöttek, mi a közös a felsorolt világklasszis sportolókban? Mindannyian egy öt és fél millió lakosú északi országból származnak, vagyis norvégok.
Hogy érdemes-e irigykednünk rájuk? Nem. Hogy fontos lenne tőlük eltanulni egyet s mást? Igen.
Az olympics.com terjedelmes cikkben foglalkozott vele, mi állhat a norvég sikerek hátterében, hogyan tudnak a fontos, világszerte elismert sportágak széles spektrumán maradandót alkotni. Más kérdés, hogy az írás arra nem hívja fel a figyelmet, hogy nem minden csillag járta be ugyanazt a vázolt idillikus utat.
Tore Övrebö, a norvég olimpiai bizottság sportigazgatója öt éve, a pjongcsangi téli olimpia zárásakor beszélt a Time magazinnak: „Békén hagyjuk a gyerekeket, azt akarjuk, hogy játsszanak, fejlődjenek és összpontosítsanak a szociális készségekre. Sokat tudnak tanulni a sportból, a játékból, abból, hogy nem szoronganak, nem kérik őket számon, nem ítélkeznek felettük, és így jobban érzik magukat, hajlamosak tovább maradni.”
Haaland, aki szombaton megnyerte a Manchester Cityvel a labdarúgó Bajnokok Ligáját, ötévesen helyből távolugrásban állítólag 1.63 méteres eredményt ért el, és 14 éves koráig kézilabdázott, atletizált és a sífutásba is belekóstolt. Csupasport-szempontból még érdekesebb a triatlonista Blummenfelt, 2021 olimpiai bajnoka (mivel ő volt kilenc év után az első aranyérmes, látható, Norvégia nem él az ötkarikás játékok bűvöletében), az Ironman-táv világcsúcsának őrzője, többszörös világbajnok, aki jelenleg feltehetően a földkerekség legjobb állóképességi sportolója. A 29 éves bergeni élsportoló családba született, de legtöbb honfitársához hasonlóan sok időt töltött a szabadban szeretteivel, túráztak, kempingeztek és síeltek.
Kristian Blummenfelt
Blummenfelt a triatlon előtt úszott és futballozott, valamint kiváló terepfutó volt. Hogy olimpiai címét megvédje, kulcsfontosságú lesz, hogy visszanyerje futósebességét, mert kikacsintása a hosszabb távok felé óhatatlanul együtt jár azzal a veszéllyel, hogy tíz kilométeren lesznek nála gyorsabbak – aggasztó jel lehet, hogy idén a világbajnoki sorozatban kettőből kétszer a vert mezőnyben zárt, a legjobb futók fél-egy percet adtak neki. Egyébként a szintén bergeni Gustav Iden ugyancsak volt már Ironman- és kétszer Ironman 70.3-as világbajnok is, tehát a sportágban nagyon magas polcon helyezkednek el a norvégok.
Középtávfutásban is, merthogy a három Ingebrigtsen testvér, Henrik, Filip és Jakob ragyogó eredményeket érnek el, de az persze egyértelmű, hogy a legfiatalabb, a még csupán 22 esztendős Jakob a legnagyobb sztár közülük. Tokióban 12 vesztes közös futam után legyőzte a kenyai Timothy Cheruiyotot, így lett olimpiai bajnok 1500-on, míg tavaly 5000 méteren nyert világbajnokságot, hogy aztán múlt pénteken a párizsi Gyémánt Liga-versenyen a világ valaha futott legjobb idejét érje el két mérföldön.
Apjuk, Gjert foglalkozik velük, aki az évek alatt sztáredzővé vált, noha korábban nem volt tapasztalata sem a sport, sem az edzősködés terén – más kérdés, hogy Ingebrigtsen apuka sosem vetette meg a szigorú módszereket, a jelek szerint nem kifejezetten azonosul Övrebö fentebb taglalt gondolataival, merthogy elvei diktatórikusak, maximális koncentrációt és az edző módszerei melletti feltétlen elkötelezettséget követel. Vagyis bár nagyon szépnek és hangzatosnak tűnik, nem mindig az az üdvös megoldás, hogy a létező legnagyobb szabadsággal ösztönzik a gyermekeket.
Jakob Ingebrigtsen. Fotó: AFP
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
