„Te látod körülötted a pacsirták lila énekét?”
Mindig irigyeltem azokat a kollégákat, akik képesek voltak edzés, de leginkább verseny alatt figyelni a környezetükre. Mert hiába vettünk részt ugyanazon a futáson, kérdi, milyen volt a forduló az Árpád-hídnál, miközben én meg egy hidat sem vettem észre, ugyanis mindenféle eszközzel próbálom elterelni a figyelmemet a rettenetes szenvedésről, amelyért ráadásul fizettem is. S mivel túl sok ilyen eszköz nincs a kezemben, marad a zene, de stresszhelyzetben az is hatástalan. Igen, sohasem titkoltam, rendszeresen követem el azt a blaszfémiát, hogy zenét hallgatok. A zenehallgatás amúgy is egy gumicsont. Valahányszor szóba kerül, habzó szájjal gyűl a nép, miért hallgatnak egyesek zenét, mikor az igazi muzsika a pacsirta éneke, a szél suhogása, hátsó felünk rotyogása, saját gondolatainkba való elmerülés, ezektől a szentimentális közhelyektől nekem személy szerint már olykor vomitálnom kell, mert baromira nem érdekel a pacsirta, és a saját halálhörgésemet sem tudom a legnagyobb jóindulattal sem élvezni, hogy a sok hülye gondolatról már ne is beszéljek, melyek mindenek, csak épp nem meditatívak.
Nem ez a téma, de muszáj volt már leírnom ezt a sirámomat.
Most, hogy ez megtörtént, térjünk vissza arra, hogy futás alkalmával mit érzékel az egyszeri kocogó, személy szerint én a környezetemből.
Elsősorban a csordában közlekedő embereket, akik még nem szerezték meg a jogsit a gyalogláshoz, továbbá a patkányméretű ebeket, amelyeket igyekszem nagy ívben kikerülni, mert baromi agresszívak, de nem mindig sikerül, és akkor lábra mennek gondolkodás nélkül, illetve a kutyagumit, melyek frekventált főútvonalakon egész jól el vannak takarítva, de egy utcával beljebb már bőven lehet szlalomozni köztük. Mindebben közrejátszhat persze a megszokás is, ha már kismilliószor teszi meg az ember ugyanazt az útvonalat, túl sok újdonsággal nem találkozik, lett légyen bármily festői is a naplemente a Duna-parton.
Ezért történnie kell valami szokatlannak, hogy a szokásos rezignáltságomból kizökkentsen.
Az egyik ilyen tipikus dolog az építkezés. Mert olyan nincs, hogy valamelyik útvonalamon ne túrnák éppen a járdát vagy húznának fel egy lakóparkot, így amellett, hogy ide-oda terelődik a járhatósági lehetőség, csodásan megfigyelhető az építkezések közötti kontraszt, mert az ötszáz méteres út rekonstrukciója eltart három hónapig, hogy aztán két hét után megint feltúrják.
Vagy itt van a magasépítészet: ha egyszer beindul, akkor az egyik nap ott van három hernyótalpas meg két homokozólapát, egy hét múlva pedig már négy böhöm könnyűszerkezetes lakóépület csontváza – valahol lenyűgöző ez a progresszió, meg kell hagyni.
Másrészt ott vannak a bulik. Télen még okés a helyzet, de nyáron! A fél várost ellepik a gasztrofesztiválok, de olyan sűrűségben, hogy már reggel a klotyóra is félve megyek ki, nem települt-e oda az éjszaka leple alatt egy lacikonyha. Mindezzel nincs is baj, mármint azon kívül, ha megérzem az illatokat, felmerül a költői kérdés, mi a bánatot izzadok én itt, mint a disznó, ahelyett hogy betérnék enni, ha lenne nálam éppen pénz kajára.
Na, de vissza a betonra: a mindenféle építkezések kellemetlen következménye az útlezárás, így az amúgy baromi unalmas rakpart is érdekesebbé válik, amikor be kell kapcsolni a bio GPS-t, s alternatív útvonalat találni, miután eltaknyoltunk egy kordonban.
Ne feledkezzünk meg persze a kötelező szelfihelyekről sem! Hiába hágtam már meg több ezerszer Gellértet, ő olyan, mint a sör, mindig tud valami újat mutatni, nem beszélve arról, hogy a csúcson a sörnyitónál muszáj megörökítenem a csúcshódítást, majd publikálnom, nehogy elfelejtse bárki is, hogy önhatalmúlag jogot formáltam erre a területre. Bár a belváros Parnasszusa a fő bázis, de akad még a városban pár olyan pont, amelyek akkor is figyelemre érdemesek, ha már az életem eluntam ötször futás alatt (és ezzel keveset mondtam): ott van például Jimmy sírja, máskülönben minek futnék ki Csepelre. Gellérthez hasonló népszerűségnek örvend a János-hegyen Erzsi (igen, a kilátó!), illetve különösen viharpusztulatosan unalmas futásaim egyik sarkalatos pontja, az Omszki-tó, ahol aztán tényleg nincs semmi extra, de működni kezd bennem a villogó, hogy igen, innentől már csak visszafelé kell futni, szenvedéseidnek felén túl vagy, gyermekem, már csak másfél órát kell kibírnod a festői Külső-Óbudán anélkül, hogy eret vágnál a vajazókéssel. Onnantól kicsit megszépül minden: a sarki Aldi, a benzinkút, a Pók utca szocreál építészeti remekművei. Aztán ránézek az órára, konstatálom, hogy még csak tíz perc telt el, és megint elfog a nihil, de nem akarok most pszichoanalizálni. Turistaként persze más a helyzet, ott minden bokornál megállok, mert le kell fotózni a katedrálistól kezdve a kóbor macskáig mindent.
Szóval, szép öcséim, vannak látványosságok, csak olykor kicsit módosítani kell a bejáratott útvonalakon, és máris csodás panoráma tárulhat elénk egy szobor vagy épp egy újabb lakópark formájában, amely újdonságával ismét esztétikai gyönyörben részesíthet bennünket.
