Az elmúlt hetekben több, általában rendkívül lelkes hobbifutótól is meglepve hallottam: megcsappant a motivációjuk, egyre kevésbé esik jól a mozgás, a futásnak náluk már valós konkurenciája a tévézés vagy csak simán az otthoni üldögélés. Belefáradtak?
Remélem, nem, és ez csupán átmeneti visszaesés. De nyilván mindenkinek az életében eljöhet a pillanat, amikor leáll – és nagy kérdés, utána eljön-e az is, amikor visszatér a sporthoz. Van, akinek a zenehallgatás, másnak a sok-sok stresszmentes perc, netán egyszerűen a mozgás öröme jelenti a szükséges motivációt, de alighanem valamennyien próbálunk belekapaszkodni valamibe, ami ahhoz kell, hogy az év kétszázadik futását ugyanúgy élvezzük, mint az elsőt. Mindig is szerettem a számokat, a statisztikákat – ehhez képest eleinte évekig nem akartam mérhető módon futni, mert ugye miért is érdekelne az idő vagy a megtett táv, de aztán ahogy egyre csak nőtt mindkettő, már jó volt legalább önmagam előtt büszkélkedni azzal, hogy a körülbelüli tizenöt-húsz percekből pontosan mért félóra, majd negyven perc, egy óra, másfél óra lett. Jöttek a „nagy-nagy” kihívások, hogy egy évig minden hónapban legyen meg a száz kilométer, vagy fussunk minden héten legalább kétszer jó hosszú (már a saját kvalitásokhoz képest hosszú) távot.
És egyszer csak ott tartottam, hogy a futóóra, illetve nálam még mindig a telefon, jó haver lett, mert pluszmotivációt adott.
Nagy bátran így elhatároztam, hogy minden héten megpróbálok egyéni csúcsot futni.
Mi, amatőr sportolók ezt kétféleképpen is megvalósíthatjuk. A hagyományosabb módszer, hogy az ember edz, mint egy megszállott, minden vasárnap felhúzza az ünneplő futógatyáját, kiáll nagy boldogan a ház elé, és kétszázas pulzussal kilövi magát a képzeletbeli startgépről, hogy most aztán jól megmutatja az egész világnak. Aztán vagy sikerül neki a rekord, vagy nem. Néhány alkalommal vélhetően igen, de a próbálkozások többsége inkább heveny durcáskodással kísért csalódás lesz. A kétségkívül kényelmesebb megoldás pedig az, hogy minden hétre keresünk egy egyéni csúcsot, amit meg lehet dönteni: aki éppen hosszabbat futna, az kinézheti magának, mondjuk, a tizennyolc kilométert, akinek csak egy rövidebb edzés fér bele, az igyekszik a húszperces rekordját megjavítani. Mind a kilométerekkel, mind a percekkel el lehet menni akármeddig, a megdönthető egyéni rekordok számának voltaképpen csak a képzeletünk, illetve a kis kockás füzet vagy a számítógép memóriájának mérete szabhat határt, hiszen valahol csak illik vezetni az eredményeket.
Márpedig ha rendszeresen sportolunk, nagyon jó eséllyel találunk majd egy olyan távot, amelyen képesek leszünk gyorsabban futni, mint néhány hónappal azelőtt.
Mindig lesznek kedvenc futások. Én is a klasszikusabb, kerekebb távokat kedvelem, a tíz kilométer nagy favorit, jó érzés kéthavonta lefaragni belőle néhány másodpercet, de ugyanolyan lelkesítő lehet egy erősebb harmincöt percet letudni, vagy éppen üldözni (egyelőre hiába, de nagyon közelítek!) a Cooper-teszt korosztály szerinti „kiváló” minősítésű 2500 méterét. Persze egyszer biztosan elfogynak a túlszárnyalható csúcsok, mindenki elér teljesítőképessége határára, na de ha Mr. Coopernek is szabad, nekünk miért ne lehetne bevezetni a saját korcsoportos rekordokat?
Nyilván most nem egy edző vagy sportteljesítmény-diagnosztikus hozzám vágná a teljes szakmai képzését, lehetőleg kemény borításban, hogy mekkora hülyeség így futni. Talán igazuk is van, motivációs szempontból viszont nagyon bejött: ha sikerül megdönteni egy-egy korábbi eredményt, az nagy lendületet ad a következő hetekre, ha mégsem jön össze a tervezett produktum, akkor irány egy könnyebben teljesíthető cél. Akár némi trükkel: mivel a latyakos-cúgos időben nemcsak lassabbak vagyunk, hanem tényleg gyorsan elfogyhat a kedv, hát máris indulhat a saját kis egyszemélyes téli világbajnokságom, hogy a következő négy hónapban is legyenek felülmúlható rekordok. Hátha az eljövendő mínuszokban ezáltal ritkábban veri meg egy jó film az aznapra tervezett kilométereket.
