Lenyűgöző teljesítményt nyújtottam a Vivicittá vasárnapi, 10 kilométeres távján, írja a cikk, amely a mesterséges intelligencia segítségével készült rólam, és ki is került a Nemzeti Sport online felületére. Két célom volt a verseny előtt, az egyik következett a másikból: nehogy véletlenül egy óránál lassúbb legyek, illetve jobbat fussak, mint tavaly.
Mivel 2023-ban véres verejtékkel 58:53 jött össze, a két cél csak együtt teljesülhetett, és így is lett, 57:19-nél állt meg az óra, ami jóval elmarad a két éve elért 55:18-nál, még sincs okom panaszra.
Eléggé mélyről indultam, tavaly nyáron átléptem a 100 kilót, súroltam a 105-öt is, ez idő tájt már boldog voltam, hogy öt-hat kilométert le tudok egyben futni. Most 95 környékén járok (szeptember óta nem iszom alkoholt), ami még mindig öt-hét kilóval több annál, ahová szeretnék eljutni, de kiindulásnak megteszi. Sőt, annyira motivált vagyok, hogy a jövő évi Vivicittán egyéni csúcsot szeretnék dönteni. Merthogy ez a mostani bizony remekül sikerült, 28:40-es első öt kilométerre 28:39-es másodikat mentem, vagyis tökéletesen ura voltam a helyzetnek, és sikerült egyenletes tempót hozni, ami azt mutatja, hogy a szintemhez képest jól sikerült a felkészülés. Pláne, hogy ez nem is a főversenyem volt a tavaszi szezonban, az majd május közepén lesz, csongrádi félmaraton. Félmaratont korábban csak egyszer futottam, 2018-ban, úgyhogy remek kis felmérő vár rám abban a tekintetben, hogy viszonyulok a monotonitáshoz. Hogy én is 42 évesen futom-e az első maratonomat, az nagy kérdés, van még több mint négy évem, hogy eldöntsem – vagy ha előbb eldöntöm, hogy vállalom, akkor már nincs annyi időm…
Szerencsém van, mert a felkészülésemet középiskolai osztálytársam, barátom, Paukó András segíti, aki nem akárki, ezen a 10 kilométeres versenyen kilencedik lett, és évről évre egyre jobb időeredményt ér el a budapesti tavaszi futófesztiválon, miközben szerdán már ő is betölti a 37-et.
Viszont hatalmas motivációt adhat mindenkinek azzal, hogy bizony még ebben a korban is lehet szignifikánsan gyorsulni – mondjuk, rengeteg munka kell hozzá. Nos, Andrishoz hasonlóan én is azt mértem a műszeremmel, hogy körülbelül száz méterrel többet futottunk, mint tavaly, de ez meg sem kottyant és igazán nem osztott-szorzott. Noha arról volt szó, pontosan ugyanaz lesz az útvonal, mint legutóbb, ez végül nem így lett, a Duna Aréna utáni fordító kimaradt, és hosszabb időn keresztül jöttünk lefelé a rakparton a Margit híd után, de így sem panaszkodhattunk a pályára, amelynek nehézségét az adja, hogy két hídra is fel kell futni, cserébe mindkettő után masszív lejtmenet következik.
A szervezés a megszokott magas szintet hozta, minden adva volt ahhoz, hogy az egyszeri (vagy profi) futó csak a versenyzésre koncentrálhasson és jól érezze magát. Az időjárásra sem lehetett panasz, az eső elkerült minket, a hőmérséklet ideális volt, legalábbis nekem mindenképpen, mert ki nem állhatom a nagy meleget. A város gyönyörű, ha éppen van energiája, lélekjelenléte nézelődni az embernek, bár az is éppen elég, ha átadjuk magunkat a futás élményének, rámosolygunk a lelkes szurkolókra, lepacsizunk velük.
Jövőre visszatérek! Hacsak nem kérem meg a mesterséges intelligenciát, hogy fussa le helyettem a távot…
