Ironman mikrofonnal a kezében

A Kaposváron élő családapa kezébe még csak néhány éve került mikrofon. Azóta rendszeres résztvevője a kisebb és nagyobb hazai sportfesztiváloknak, de élménybeszámolókon, gála- és sportolói beszélgetős esteken is találkozhatunk vele.

– Hogy került kapcsolatba a mikrofonnal?
– A Kaposvári Futó és Szabadidő Sport Egyesület alelnökeként készültem Az eXtremeMan 25 éves története Magyarországon című előadásunkra. Vendégünk volt doktor Herr Gyula, az eXtremeMan főszervezője. A hangrögzítő rendszert próbálgattam, és beszéltem vagy három percig folyamatosan. Miután abbahagytam, Gyula odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem a pálya szélén biztatni a versenytársaimat. Jómagam az ötödik nagyatádi versenyemre készültem, és nagyon örültem a felkérésnek, mert előtte a csapatunk szószólójaként hallattam a hangomat.

– Tehát választás elé állították: verseny vagy mikrofon?
– Hezitáltam, Gyula pedig döntött. Nem volt mit tenni, azt kellett kivitelezni, hogy célba érjek ötödször is.

Nem akartam egyik kihívást sem elengedni, így döntöttem el, hogy egyedül, versenyen kívül megcsinálom a hosszú távot. Egy barátom segítségével, még a verseny előtt, a tésztaparti közepén befutottam a családtagok, barátok ölelése közepette az eXtremeMan csütörtöki célkapuja alá. Azt a boldogságot nehéz volna szavakba önteni – ötödször legyőzni önmagamat, hogy aztán következzen az újabb kihívás.

– Maximális átérzéssel tudja a sporttársakat lelkesíteni, hiszen saját bőrén tapasztalta, mit is jelent ez a verseny.
– Pontosan. Gyakorlatilag önkívületi állapotba kerültem, reggeltől estig csak szurkoltam. A pálya széléről buzdítani azokat a lányokat, fiúkat, akikkel az elmúlt években együtt voltunk a pályán… Velük voltam, ők pedig velem, csak másképp. Azokat a szemeket sohasem felejtem el.

– Ez volt tehát az első mérföldkő, majd sorra következtek a futóversenyek, Ultrabalaton, Korinthosz. Azóta nincs megállás.
– Ott volt a versenyen a résztvevők között Zelcsényi Miklós, a Balatonman-versenysorozat, valamint az Ultrabalaton főszervezője. A viadal után üzenetet küldött, hogy szeretettel vár a rendezvényeire. Látni kellett volna kívülről, amint a gyermeki öröm keveredett az álommal. Természetesen örömmel vállaltam, és ettől a pillanattól kezdve nem volt megállás.

– Olyannyira, hogy már nemcsak versenyeken láthatjuk, hanem például a Lubics Szilvia Badwater viadaláról készült dokumentumfilm díszbemutatóján moderálta a főszereplő és a rendező Simonyi Balázs beszélgetését. Mennyiben igényel más jellegű felkészülést egy egész estés beszélgetés?
– A megszokott precizitással készülök, legyen szó műsorvezetésről, moderálásról. Minden egyes esemény inspirál, adott esetben más a téma, más a közönség is. Egy kérdésre hamar megjön az összes többi kérdésre adott válasz. Ha itt nem készülsz, nem tudsz megfelelően rögtönözni, hamar elveszíted a riportalanyod érdeklődését és a közönség figyelmét is. Szeretem a hasonlóan inspiráló megméretéseket. Meghívott műsorvezetőként kötelességem megfelelően felkészülni az adott vendégből, vendégekből, ami az alapvető tisztelet jele.

– Egy futó- vagy triatlonverseny előtt mennyi felkészülésre van szüksége?
– Az esetek kilencvennyolc százalékában rögtönzöm a rajtszöveget, de előfordult már, hogy előre megírtam a gondolataimat. Ez akkor szokott előfordulni, amikor úgy érzem, nem tudnám elmondani három percben, ami akkor bennem zajlik, mert már én is átéltem, ami a versenyzőkre vár. Hihetetlen pillanatok ezek, amelyek – lelki robbanásként – szavakban törnek fel. Bízom benne, hogy ezt mindenhol érzik a versenyzők.

– Többszörös Ironman-teljesítőként sportolói múltja is van. Hogy került a triatlon világába?
– Sportolni mindig is szerettem, viszont futni a lelki egyensúlyom miatt kezdtem el. Lassú léptekkel nagy célok felé. Először négy, majd tíz, aztán huszonegy kilométer, és jöhet a nagy cél, a maratoni.

Évek teltek el a kezdetek és a célba érkezésem a Budapest Maratonon között. Nem hittem volna, hogy egy ember képes lehet ennyit futni. Sikerült. Erre a versenyre pécsi sporttársakkal együtt indultam, akik már többszörös teljesítők voltak Nagyatádon, én pedig már régóta foglalkoztam a gondolattal, hogy egyszer legyőzöm önmagamat hosszútávon.

Persze se úszni, se kerékpározni nem tudtam (most sem tudok). Első féltávú triatlonomat a Szabolcsi Attila által szervezett versenyen, Orfűn teljesítettem. Előtte tettem egy kis kitérőt, elindultam a Kaszó Duatlonon, ahol nyakig olajosan, fordított sisakkal büszkén álltam a rajtvonalon, meg is kérdezték, mit keresek itt? Akkor még nem tudtam, hogy egy másik utat is itt kezdek el, csak annyit tudtam, hogy Nagyatád a cél. Azóta célba értem hatszor, ebből két alkalommal csütörtökön.

– Versenyzőként már nem is szándékozik rajthoz állni?
– Örömmel állnék a rajtvonalra, de az igazat megvallva, annyit ad a pálya széle, hogy ezt most nem adnám oda semmiért. Közelről látni a családtagokat, a versenyzőket, érezni az örömöt, a feszültséget, látni egy méterről a célba érkezőket, felülír mindent.