A hazai futók nagy pillanatait felidéző sorozatunkban már írtunk Szőnyi Ferencről, Csécsei Zoltánról, Bódis Tamásról, Lubics Szilviáról, Beda Szabolcsról, Sperka Tamásról és Nagy Péterről. Nyolcadikként Jenkei Péter eleveníti fel a 2006. március 26-án rendezett mezeifutó országos bajnokságon, 14 éves korában átélt élményeit.
Elsőre talán furcsán hangzik, miért egy tizenöt évvel ezelőtti esemény emlékét idézem fel, átgondolva azonban eddigi versenyeimet, úgy érzem, ez a mezeifutó országos bajnokság mérföldkőnek számít az életemben. Számos Vasas-futó – beleértve engem is – érkezett a megméretésre Hajdúszoboszlóra. A versenyt megelőző este közös átmozgató futáson vettünk részt, majd vacsora után lefeküdtünk. Tizennégy évesen én voltam a csapat legfiatalabb tagja. A rajtsorrend szerint a felnőttek futamait rendezték először, a legfiatalabbakét utoljára.
Reggel nyolc óra körül keltünk fel. Először megnéztem a bokámat, mert még tapintható volt rajta a duzzanat. A pénteki testnevelésórán ugyanis focizás közben kiment a bokám, és aznap nem tudtam ráállni. Kétségbeestem, mert egész télen ezt a versenyt vártam, csak erre készültem. Szerencsére a borogatás és a kenegetés sokat segített, így a szombati átmozgató futás közben már nem éreztem fájdalmat. Egyedül a helyszín egyenetlen talaja nyugtalanított.
Reggeli után, tíz órakor kimentünk a pályára, amelyet egy hatalmas füves repülőtéren jelöltek ki. A korábbi évekkel ellentétben teljesen sík terepen kellett futnunk. Kezdődött a program, izgalommal vártam a felnőttfutamot, amelyben két klubtársam is esélyesként állt rajthoz. Zatykó Miklós címvédőként indult, Rezessy Gergely pedig néhány héttel később maratoni futásban nyert magyar bajnokságot. Ezen a viadalon végül épphogy csak lecsúsztak a dobogóról. Ahogy közeledett a futamom, egyre jobban izgultam. Édesapámtól azt az utasítást kaptam, hogy egész nap figyeljek a folyadékbevitelre, aminek igyekeztem eleget tenni.
Délután kettő körül jártunk, a futamok szépen pörögtek, és közeledett a bemelegítés ideje. Mielőtt nekiláttam volna, Zatykó Miki felajánlotta, hogy versenyezzek a szöges cipőjében, mivel nekem csak hagyományos futócipőm volt. A praktikumnál is többre értékeltem, hogy egy hétszeres felnőtt magyar bajnok cipőjében állhatok rajthoz.
Amikor nekiláttam a melegítésnek, azzal szembesültem, hogy óriási a szél a pályán. Igencsak nehézkesen ment a könnyű kocogás, éreztem a sok vizet és izotóniás italt a hasamban. Nem volt túl biztató előjel.
Háromnegyed óra elteltével, azaz háromnegyed háromkor felsorakoztunk a rajtvonalnál. Másfél kör várt ránk, ami négy és fél kilométert jelentett. Az indulók között hamar kiszúrtam Szalai Benjámint, aki mögött kétezeröt őszén második lettem a kismaratoni országos bajnokságon. A rajtpisztoly eldördülése után kicsit kerestem a helyemet a mezőnyben, nagyjából ötszáz méter elteltével egy addig számomra ismeretlen pécsi fiú futott legelöl – előnye körülbelül húsz-harminc méter lehetett. Én az üldözőboly elején futottam. Édesapám biztatott, hogy fussak föl rá, amit különösebb erőfeszítés nélkül megtettem.
Amikor bekanyarodtunk a célegyenesbe, meglepődve láttam, hogy senki sem tart velünk. Az utolsó kör előtt már jelentős volt az előnyünk, én pedig még mindig úgy éreztem, mintha csak melegítenénk. Mire a célkapuhoz értünk, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen kemény futásra készültem, és elérkezettnek láttam az időt, hogy bizonyítsam.
Amikor ráfordultunk az utolsó körre – még három kilométer volt hátra –, tempót váltottam, és újabb meglepetésemre ekkor sem ütköztem ellenállásba. Átvillant az agyamon, hogy a régóta vágyott országos bajnoki cím már csak karnyújtásnyira van tőlem, de igyekeztem elhessegetni a gondolatot. Még sok volt hátra, ráadásul innen egyedül kellett megbirkóznom a széllel is. Még nagyjából másfél kilométert tudtam viszonylag jólesően megtenni, utána azonban elkezdődött a küzdelem.
Hátranézve láttam, hogy körülbelül hatvan-hetven méter az előnyöm. Édesapám bekiabált, hogy most tegyek még rá egy lapáttal, hogy a végén a többieknek ne legyen kedvük hajrázni. Az utasítást követve kicsit sikerült növelni az előnyömet a célig, végül az egész napos program legfölényesebb győzelmét arattam, tizenhat másodperccel a többiek előtt értem célba. A célegyenes elején csapattársaim szóltak, hogy beérkezéskor emeljem magasba a kezem, mert fényképezni fognak.
Emlékezetes kép lett. Azóta száznál is több versenyen vettem részt, de egy kezemen meg tudom számolni az alkalmakat, amelyek során ilyen könnyedén és eredményesen futottam. Alig akartam elhinni, hogy életemben először országos bajnok lettem.
Délután négy órakor volt az eredményhirdetés, amelyen a dobogó második és harmadik fokára számomra addig két ismeretlen futó állt fel. Azóta persze tudom, hogy tizennégy évesen teljesen normális, hogy feltűnik egy-egy tehetséges futó a semmiből.
Ma már senki sem atletizál versenyszerűen abból a mezőnyből, viszont más sportágakban többen sikeresek lettek: Kónya Ádám olimpikon sífutóként futott be, Bacsa Patrik NB I-es labdarúgóként keresi a kenyerét, míg az egy évvel idősebbek között induló Kulifai Tamás olimpiai ezüstérmes kajakos.
Ezek szerint még mindig igaz, hogy az atlétika az alapja minden sportágnak? Gyorsan fogyott az út hazafelé az autóban, én pedig újra és újra visszapörgettem a versenyt a fejemben. Otthon édesanyám pizzát sütött vacsorára. Igazán jó nap volt!
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
