Sokakat megosztó témát dobok fel, gyermekeim, ez pedig a következő: szükség van-e edzőre, vagy sem?
Rávágnám, persze, hogy „mittodomén”, döntse el mindenki magában…
Nyilván a profiknál elengedhetetlen, hogy edző navigálja a tanítvány felkészülését, mert mindenki a dobogós helyezésre pályázik – na, de mi, földi halandók, vehetjük-e hasznát külső segítségnek?
A saját példámból kiindulva azt mondhatom, mindenképpen!
Figyelembe véve azt, hogy lusta disznó vagyok, és sohasem mennék ki önszántamból háromórás sík futásra Mordor területére (értsd, a Nagykörút határait átlépve), ha nem lenne más választásom. Persze, cirkálhatnék a háztömbök körül is, de azért a ló bizonyos testrészének is van határa. No, meg a saját fejlődésem érdekében is fordultam edzőhöz. Megboldogult ifjúkoromban, mikor csak az élvezet kedvéért mentem ki kocogni (már ha három szigetkört szakadó esőben lehet élvezetesnek mondani), annyit, amennyi nekem jól esik, úgy voltam vele, túl nagy „sznobéria” lenne tőlem, ha edzőhöz fordulnék, mert ők a profik privilégiumai, olvastam a neten, én pedig mit akarok már a kétórás félmarcsimmal. Jó, tapasztaltam, hogy önerőből is tudok magamon javítani valamennyit, de mivel igazából fogalmam sem volt arról, mi, merre, hány méter, és semmi koncepció nem volt az edzéseimben, mondtam magamban, hogy ez így nem mehet tovább, azonnal edző segítségét veszem igénybe.
Ez meg is történt úgy fél év halogatás után.
Szóval, mire leküzdöttem a gátlásomat, hogy biztos elküldenek a laposföld szélére, elkezdtem heti kétszer járni közös edzésekre – leszámítva azt, hogy már az edzéstervet elolvasva elkapott a gyomorgörcs, hogyan tudom én ezt megcsinálni úgy, hogy minél kevésbé kerüljek kínos szituba –, s megvolt az igényeimnek megfelelő társasági élet is. Most már nincs, így ha valaki kedvet érez hozzá, jöjjön már el velem sörözni (ez nem „szegszhirdetés”!).
Miután „lekoccoltam”, kerestem személyre szabottabb edzőt, mert pöpecek a közös edzések, meg produktívak is voltak, csak valahol éreztem, hogy ez a heti kétszeri másfél-két óra „mindmeghalás” talán már nem az én, amúgy sem tökéletesen funkcionáló csülkeimnek való.
Azaz van két állapot: vagy fáj a lábam, vagy baromira fáj, és úgy érzem itt már a piócás ember se segíthet, mert ez az állapot már kisebb-nagyobb megszakításokkal évek óta fennáll.
Szóval, immár bő négy éve hetente kapom wordben a dogmát, pulzuskontroll alapján zajlanak az edzések, féltem is, hogy irgalmatlanul idegesít majd, hogy feszt „sasolni” kell az órát, de végül annyira megszoktam, hogy a sarki non-stopba leugorva mackógatyában is a pulzusomat csekkolom, holott óra sincs rajtam. Mint mindennek, ennek is megvannak a maga pozitívumai és negatívumai. Amúgy is divat lett mostanság edzőt bérelni, a kínálat pedig bőséges, mert lassan minden bokorban terem egy, csak meg kell találni, aki tényleg ért is hozzá, illetve megfelel az igényeidnek.
Én speciel szeretem, ha megszabják a feladatokat, meg egy kis kontroll alatt állok, mert tudom, hogy nemcsak úgy összevissza futok bele a vakvilágba. Az edző csak tudja már, mit csinál (remélem), tudatos struktúra alapján van felépítve a terv, én bízom is benne, még ha akadtak azért pofára esések (képletesen is) egy-egy verseny alkalmával, de azok inkább az én mentális deficitjeim miatt adódtak legfőképpen, s nem azért, mert fizikailag ne lettem volna feltuningolva. Az egész edzést lebonyolíthatom akkor, amikor az időm engedi, nem kell percre pontosan ott lennem egy helyszínen, s mindezt egyedül teszem, így még az a kínos szitu is elkerül, hogy beszélgetnem kelljen valakivel akkor is, amikor nekem semmi témám, s a másik fél ezért unalmas bunkónak talál. Ez, mondjuk, a két-három fős futásnál aktuális inkább, nagyobb csoportban már egész kényelmesen el lehet bújni, csak hallgatni a pletykákat, s reagálásképpen röhögni.
Gondolkodtam már rajta, hogy szervezek egy „Aszociális gyökerek közös edzése” című eseményt, de még nem mertem meghirdetni, mert egyrészt félek attól, hogy senki sem jönne el, meg attól is, hogy más is eljönne rajtam kívül – de azért rajta vagyok a projekten.
Jaj, megint elkalandoztam!
Szóval: kinek ajánlott az edző?
– Ha úgy érzed, lusta mangalica vagy, és önerőből inkább elbliccelnéd az aznapi edzést, csak azért, hogy megint megnézd a Trónok harcát ötödszörre. Viszont ahhoz túl spúr vagy, ha már pénzt adsz ki, kárba vesszék, így csak illene kimenni, hiszen már perkáltál az edzőnek. Vannak különféle árfekvések, te döntöd el, mennyit szánsz rá, tízezertől akár „egy kilóig” – igen, bizony, van ilyen csomag is! – havonta.
– Ha nem bízol magadban, és fejlődni szeretnél, és úgy érzed, ez már saját kútfőből nem megy. Az edző ez esetben megadja neked a feladatokat heti/havi lebontásban, így már megnyugodhatsz, hogy nem hiábavaló az a tíz-tizenöt perc intervall, amikor már a popsidon veszed a levegőt.
– Ha versenyre készülsz célzottan. Vegyünk egy teljesen hétköznapi példát: indulni szeretnél az antarktiszi maratonin, és szeretnél magadhoz képest egy pöpecet futni, és nem azon aggódni, hogy mindjárt beér a záró pingvin.
– Ha szereted, hogy kicsit ápolgatják a lelked, megveregetik a vállad: na, ügyes voltál, édes fiam! Mondjuk, ez edzőfüggő, vannak introvertáltabb fajták, de van, aki szeret anyáskodni a tanoncai felett.
– Ha burzsuj vagy, és szeretnéd megmutatni, hogy a domboldali ötszáz négyzetméteres kecód garázsában álló két Aston Martin mellett nemcsak külön masszőröd van minden lábujjadra, hanem a normafai kocogásod alkalmával ott van mindig az edző vérnyomásmérővel és defibrillátorral.
– Ha szereted a társaságot, akkor a közös edzéseket neked találták ki, egyrészt, ki lehet beszélni, kinek milyen formás az „ezmegaza”, másrészt, ha már ott vagy a pályán, illenék valamit csinálni a kétméteres rögbis csajok hesszelésén kívül.
– Ha nem szereted a társaságot, és még a gondolata is elborzaszt, hogy másokhoz méricskéld magad, netán még szóba is kell elegyedned a többi kispajtással, akkor a magányos edzések pont neked valók. Nem kell szólni senkihez, maximum elküldöd a radai rossebbe, aki beszól, nem kell másokkal tartani a tempót, letudod a feladatodat egyedül.
Kinek nem ajánlott:
– Ha nincs időd, vagy kiszámíthatatlan, s bármennyire is személyre szabott a terv, tudod, úgysem sikerül még ezt is belepréselni az idődbe, mert lehet, este tízkor írnak neked melóügyben, hogy másnap nem ártana leugranod Dzsakartába bizniszelni.
– Ha amúgy teszel az eredményekre, és tényleg csak a magad örömére mész ki futni, nem pedig azért, mert épp készülsz áthágni a Sziklás-hegységet.
– Ha nem bírod a kontrollt, önfejű vagy, és még a macskát is felpofozod strandpapuccsal, ha második felszólításra sem hajlandó lejönni a lapostévé tetejéről. Vannak, akik nem szeretik, ha megszabják nekik az edzéseiket, ezzel nincs is baj. Megvan a kötöttségnek az a hátulütője, hogy az edzés miatt a futás veszít az élvezeti faktorából, kötelességgé válik, nem pedig örömforrás lesz, de hát valamit valamiért, ugyebár. Jómagam is azt a részét szeretem legjobban az edzésnek, amikor vége van.
Akárhogy is döntesz, sohase feledd a legfontosabbat: edzés végén mindig jár a jutalomsör. Ha meg nem mész ki, akkor a lelkifuri sör, mert valamivel csak kell enyhíteni azt a rettenetes bűntudatot, hogy a cicanadrág helyett elcsetelted az időt. Szabadnapon pedig a rekreációs sör jár.
Nem lehet mindig csak futni!
(A nyitóképen Vágó Boglárkát edzője, Lőrincz Olivér frissíti)
