Inni vagy nem inni – ez itt a kérdés!
Az elmúlt évek során csak ímmel-ámmal fogadtam meg a frissítéssel kapcsolatos jó tanácsokat, és ennek is oka volt: dagin macerás a maximum L-re méretezett futómellényt viselni, szintúgy idegesítő a hastájékon feszülő derékövből kimatatni a kulacsot, de most kompromisszumot kötöttem a júliusi Ultra Lupa-tó 50 kilométeres távja, egészen pontosan a reménybeli siker érdekében, és egy kézfejre szíjazható puhafalu izéből iszogatok edzés közben.
Hajdanán amúgy nem voltam ilyen puritán futó(ivó), sőt leginkább minden szirszart összevásároltam, abban bízva, ha van ilyen zsákom meg olyan kulacsom, emilyen zselém és amolyan italporom, akkor majd hasítok megállíthatatlanul, de kiderült, a divatozással nem jutok messzire, úgyhogy a hosszú évek sodrásában és csalódásaival elmúlt a hevület, és egyre jobban esett díszítések nélkül kocogni. Azonban itt is a ló túloldalán találtam magam, mert jött a következő kattanás, mármint hogy a tíz–tizenöt kilométeres, sőt félmaratoni távú mozgások során nem kell nekem semmi, se kaja, se pia, s ha nagyon szófogadó futó akartam lenni, akkor maximum egy aprócska, másfél deciliter folyadékot befogadni képes minikulacsot vittem ki magammal, tiszta vízzel töltve. Edzésen ezzel még nem is volt különösebb gond, akkor jött a baj, amikor elindultam egy-egy régen vágyott, hosszabb távú kihíváson (nem feltétlenül versenyen, hanem éppen csak a magam örömére, mondjuk, a Velencei-tavat körbedöcögni), és milliméterre pontosan huszonötezer méternél mintha betonba öntötték volna a lábamat. Emelni alig tudtam, haladni is csak csoszogva – és ilyenkor mondtam a futóguruknak, a nagy számok törvénye alapján nyilván van olyan ember a földön (én), aki valójában alkalmatlan erre a hobbisportolásra.
Hiába mondják, hogy kocogni mindenki tud, sőt, ha alaposan felkészül testben, lélekben, elmében, akkor képes lefutni akár száz kilométert is, de lám, itt van az élő példa, hogy mégis akad egyetlen olyan manus az univerzumunkban, akinek a maratoni táv egy jelentős része áthatolhatatlan fallá változik kicsivel húsz kilométer felett.
Na, erre jött a válasz, hogy nekem a frissítéssel van bajom. Rosszul csinálom. Keveset iszok, keveset eszek. Ezt készséggel elhittem (sőt!), de érdekes, azt soha senki nem tette hozzá, hogy akkor pontosan mi lenne az üdvözítő. Voltak, vannak itt bűvös számok az óránkénti hatvan gramm szénhidrátbevitelről (sőt, ha jól értelmeztem a szakirodalmat, akkor ma már száz grammra kúszott fel a mutató), olvastam már értekezéseket a különböző márkájú futófrissítők kémiai potenciálkülönbségéről, ozmolaritásról, az izo- és hipotóniás italokról, továbbá a húszpercenkénti folyadékbevitelről, de elhihetik, ez a test, amit futás címén mozgatni próbálok, olyan, mint a népmesei gömböc, minden elveszik benne…
Azok, akik hosszú-hosszú kilométereket tudnak futni, mindig a bölcsek kissé leereszkedő mosolyával fogadják az érdeklődésemet, sőt könyörgésemet a jó receptért, és csak annyit mondanak: embere válogatja, kinek mi jön be…
Lássuk be, ilyen „tanáccsal” senki sem lehet okosabb, így nem véletlen, hogy (a hosszú) futás címén többet kísérleteztem már folyadékokkal, morzsákkal, magokkal, trutyikkal, sóval, koffeinnel, mint anno a fekete-fehér képernyős televíziós hőskorban a legendás Öveges József professzor a vízbe csepegtetett tintával, vagy a szék dörzsölése után az elektromossággal feltöltődő, és az ülőke alatt drótra fellógatott, inga módra kilengő vasgolyótól kolompolni kezdő konzervdobozokkal.
No de úgy tűnik, mostanság kezdek ráérezni valamire: három és fél deciliter izotóniás itallal töltöm fel magam a tíz-tizenkét kilométeres edzések során, és rendesen emlegetem a flaskát, úgyhogy már nem az a kérdés, hogy inni, vagy nem inni.
A rejtély a következő: mi történik majd velem abban a pillanatban, amikor az igazán hosszú edzésen 25 001 méterre ugrik a számláló?
