Két nagy sikere is volt az előző évben: előbb élete első huszonnégy órás versenyén aranyérmet nyert, majd győzött az Ultrabalatonon is. Kezdjük az előbbivel: néhány hónap elteltével miképp emlékszik vissza a holland versenyre?
Ez a verseny minden szempontból meghatározó emlék marad – mondta Erős Tibor a Csupasportnak. – Először vettem részt huszonnégy órás versenyen, ráadásul nem is akármilyen körülmények között, tizennyolc-tizenkilenc órán keresztül viharos szélben, szakadó esőben és extrém hidegben köröztem egy 2029 méteres aszfaltos körpályán. Nagyon erős volt a mezőny, ugyanis ott rendezték meg a belga huszonnégy órás országos bajnokságot is. Száz induló volt ott, ám csak hetvenheten fejeztük be a verseny, s akik figyelemmel követik a nemzetközi ultrafutóversenyeket, tudják, hogy a százas létszám nagynak számít. Ezt előzetesen tudtam, és éppen azért mentem, hogy tapasztalhassak és összemérhessem a tudásom más remek futókéval. Izgultam rendesen, de nem a riválisaim, hanem a körülmények aggasztottak, például az időjárás. Hogy érzékeltessem, a szélerősség olyan mértékű volt, hogy a frissítőzónák sátrait is kitépte, sőt, a chipszőnyegeket is felszakította. Nagy küzdelem volt a körülményekkel és önmagammal azért, hogy ne szálljak ki, pedig a fűtött szálloda négyszáz méterre volt versenypályától… Kitartottam, és ezzel az első huszonnégy órás versenyemen elsőként értem célba, ráadásul pályacsúcs lett a 260.535 kilométerem. Minden szempontból próbára tett ez a verseny, mentálisan és fizikailag is, de mégis jó érzés hónapokkal később visszagondolni rá. Azt tudom, hogy megerősített abban, hogy a körülményekkel nem lehet mit kezdeni, de önmagunkkal igen. Persze, csak akkor, ha kitartóan haladunk és csak a célra koncentrálunk.
És mi a helyzet az Ub-győzelemmel? Arra a futásra hogyan gondol vissza?
Az Ultrabalatonon egyéni távon győzni nagyszerű dolog, de idő kellett, hogy megértsem, hogy mitől működik jobban, és miért lesz olyan különleges. Száz kilométeren sorozatban háromszoros országos bajnok vagyok, három éven keresztül feszegettem a határaimat ezen a távon. De… Sohasem adott számomra annyit az ob-cím, mint a Ub-győzelem. Mostanra megértettem, hogy miért. Egy ilyen futófesztiválon rengeteg ember van ott, ki-ki futja a csapatával a különböző távokat, és persze ott vannak az egyéni futók is. De mindenkiben ott van az, hogy ő is részese ennek a csodálatos eseménynek, akár egyéni táv indulója, akár csapatban fut tíz kilométert a Balaton körül. Megérint az esemény a hangulatával, érzéseivel, nehézségeivel és szépségével. Minket, egyéni indulókat pedig körbevesz egyfajta kitüntetett tisztelet, ami a táv teljesítéséért jár. Tudják a résztvevők, hogy ez nem könnyű menet, hiszen érzik ők is a saját bőrükön. Nem beszélve a segítőkről, a frissítőhelyszínek embereiről, akik mindannyian segítik a futókat. Hatalmas élmény az az energia, ami ott felénk árad, még akkor is, ha az csak egy elszáguldó autóból hallatszó „hajrából” jön. Nem utolsósorban maga a Balaton gyönyörűsége is nagyban hozzátesz ehhez az ultraérzéshez. A győzelem egy olyan évben jött össze nekem, amikor még egy jótékonysági kampányban is részt vettem, amelyből sok-sok millió forint jött össze, és amelyet három intézmény kapott meg. Kijelenthetem, hogy minden összeállt ezen a versenyen, pedig az esélyes a norvég Simen Holvik volt, aki a görög Spartathlonon második helyen ért célba. Bevallom őszintén, igen jó érzés volt őt megelőzni. Körülbelül nyolcvan kilométer körül értem utol és onnantól már végig vezettem. Ebből is látszik, az ultrafutásban sem mindig a papírforma érvényesül. Olyan különleges számomra az abszolút győztesnek járó óriási kupa, hogy azóta is úgy nézünk rá otthon a családban, mint valami felbecsülhetetlen értékű műtárgyra.
A közösségi oldalán azt írta, hogy az év második fele nem mindenben alakult úgy, ahogy eltervezte. Mit lehet erről tudni?
Az esztendő elején az edzőmmel, Maráz Zsuzsannával minden esetben megtervezzük az évre a versenyeket, hol és mikor indulok, és ahhoz mérten igazítjuk a felkészülést. Ha jól akarod csinálni az ultrafutást, két-három kétszáz kilométer feletti versenynél nem érdemes egy évben többet erőltetni. Éppen ezért a terv az volt, hogy az ősszel is futok egy huszonnégy órás versenyt, ami éppen jól is jött volna. Nyáron nem is versenyeztem, az edzések remekül haladtak, aztán sajnos elkövettem egy hibát július végén, meghúzódott a bal vádlim, amitől részleges izomszakadásom lett. Mivel eléggé nehezen javult, így az őszre tervezett huszonnégy órás versenyhez közeledve az elvárásaimhoz képest a formám sem volt az igazi, így elengedtem az újabbat. Sajnos maradt még utóhatása, hiszen még most is érzem a fájdalmat egy erősebb heti edzés után. Nekem addig nemigen volt sérülésem, amiért hálás is vagyok, hiszen be kell vallanom, eléggé feszegettem a határaimat… Ez a helyzet egyúttal türelemre és elengedésre is tanított, megtapasztaltam, van olyan, hogy egy versenyen nem tudok ott lenni, vagy hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt én szeretném. Sokat tanultam a saját hibámból.
Nézzünk előre: jövőre két nagy versenye lesz, az egyik a Projekt422, azaz kétszer futja körbe a Balatont, a másik pedig a franciaországi 24 órás világbajnokság. Ezekre hogy készül?
A Projekt422-t először rendezik meg, a nehézsége miatt szigorú követelményeket támasztanak az indulókkal és a kísérőkkel szemben. A verseny egyik célja karitatív, minden induló egy általa megjelölt alapítványnak, szervezetnek gyűjt a futásával. A versenyszervezők hat indulót jelöltek meg, aki próbára teheti magát és megerősítheti a verseny fő üzenetét: a lehetetlen nem létezik. Mivel ilyen távon még sohasem indultam és azt hiszem, ez már nálam is a határon túl van, mégis izgatott, boldog és büszke vagyok, mivel méltónak találtak erre a versenyszervezők. A felkészülésem már javában zajlik, nincs semmi extra különleges benne, ugyanúgy az edzőm instrukcióit követem, hiszen Maráz Zsuzsi rengeteg más minden mellett sokat tapasztalt már ilyen a távon is. Nekem az a dolgom, hogy ne sérüljek meg és ne legyek beteg, szóval koncentrálnom kell, hiszen nem szabad kidőlnöm a sorból, követnem kell a felépített edzéstervet. Az elsődleges célom, hogy maximálisan felkészüljek, illetve kellő figyelmet tudjak irányítani a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítványra, amely nélkülözhetetlen munkát végez, és tudni kell, hogy én őket támogatom a futásommal. Természetesen az a tervem, hogy egészségesen, szintidőn belül beérjek a célba és megtapasztaljam azt, amit még az unokáimnak is mesélni fogok. Ami a franciaországi huszonnégy órás világbajnokságot illeti, oda az élmény miatt szeretnék menni. Kétezerhuszonkettőben Berlinben futottam már a száz kilométeres világbajnokságon, ahol korosztályomban második helyen végeztem, azaz érmet nyertem nemzetközi versenyen, ami hatalmas élmény volt. Jó érzés a saját teljesítményeddel kvalifikálni jelentős nemzetközi versenyekre, ezekért a pillanatokért éri meg kőkeményen edzeni. Motivál az, hogy minél több ilyen emlékem legyen, és beszélhetek majd sok-sok embernek arról, hogy céltudatossággal és kitartással mi mindent lehet elérni.
