Úgy tudjuk, nem sokat aludt a három nap alatt. Azóta sikerült bepótolnia a »lemaradását«?
Nem – válaszolta röviden és elnyűtten Toldi Péter, aki civilben a Hód-Mezőgazda Zrt. vajháti tejtermelő szarvasmarhatelepének vezetője. – A hétfői célba érést követően megpróbáltam álomra hajtani a fejem, de a megemelkedett adrenalinszint és a sok koffein miatt nem tudtam mélyen aludni. Aztán szerda éjjel végre ki tudtam aludni magam.
Szabadságot vett ki a verseny utáni néhány napra is?
Igen, pénteken megyek újra munkába. Az Athénból hazahozó járat szerda éjjel landolt Budapesten, és még el kellett jutnom lakhelyemre, Szegedre. Tudtam, hogy ekkora terhelés után szükségem lesz három-négy nap pihenésre.
A táv felétől együtt futott a legjobb magyar női ultrafutóval, Maráz Zsuzsával, és végül »kéz a kézben« értek célba.
Nem pontosan a táv felétől haladtunk együtt. Hol ő kapott erőre, hol én, néha eltávolodtunk egymástól, néha pedig újra egymás mellé sodródtunk. Leginkább az éjszakai szakaszokon haladtunk együtt. Százharminc kilométerrel a cél előtt ért be utoljára, akkor együtt frissítettünk, majd nekivágtunk a táv hátralévő részének. Remekül kijöttünk egymással, jókat beszélgettünk. Zsuzsa kitűnő társaság. Az utolsó éjszaka olyan közel voltunk már a célhoz, hogy egyikünk sem akarta megszakítani a versenyt alvással. A végén, ha kellett, húztuk-vonszoltuk egymást.
Ismerte őt korábbról?
Igen, több versenyen is találkoztam már vele, és néha váltottunk is néhány szót, illetve leveleztünk egymással, de most ismertem meg közelebbről. Verseny közben sok mindenről beszélgettünk, főként a futásról, és ellátott néhány hasznos tanáccsal is.
Ön már kétszer teljesítette a Spartathlon kettőszáznegyvenhat kilométeres távját, a kétszer olyan hosszú Phidippidest azonban most tette meg először. Nem félt, hogy túl sokat vállal?
Nem. A Spartathlonon kívül – többek között – már lefutottam a csaknem háromszáz kilométeres Milánó–Sanremo versenyt is. Itt kell megjegyeznem, hogy a koronavírus-járvány és a felkészülési módszerem miatt tavaly egyetlen viadalon sem vettem részt, csupán edzettem, de közben nagyon sokat fejlődtem.
Többen is feladták a versenyt, ez nem fordult meg az ön fejében is?
Bevallom őszintén, ha elbizonytalanodom, általában el is engedem a versenyt. Volt két nagyobb holtpontom – leginkább a fáradtság miatt jelentkező pszichés megingások –, amelyeken sikerült túllendülnöm. Körülbelül háromszázötven kilométernél, illetve a táv vége felé, az athéni bevezetőnél éreztem magam borzasztó fáradtnak. Ez a két elgyengülés vagy megingás szerencsére nem veszélyeztette a teljesítményemet, illetve a második helyemet.
Mi a különbség valójában a Spartathlon és a Phidippides között? Mit kellett másképpen csinálnia?
A Spartathlonon és az ahhoz hasonló távú versenyeken mindig felépítem a futást: van eleje, közepe és vége.
Az ötszáz kilométeres távnak azonban úgy álltam neki, hogy a futást helyezem a középpontba, és e köré szervezek minden más tevékenységet, az evést és más szükségletek kielégítését. Arra is figyeltem, hogy végig tartani tudjam az iramot.
Számos ultrafutó kora reggel megy futni, ön azonban ilyenkor indul munkába. Mikor marad ideje edzeni?
Leginkább este és éjjel, mert hajnal négykor kezdődik a munkaidőm. Szerencsére megvan az előnye ennek az életmódnak is: mivel már hozzászoktam a kevés alváshoz és az éjszakázáshoz, másfél óra alvással is jól bírtam a csaknem három napot, amíg futottam.
Hogyan, mivel lehet felülmúlni ezt a teljesítményt?
Az ötszáz kilométer nyilván önmagáért beszél, de nem csak abban kell mérnünk a teljesítményünket, hogy milyen hosszú távot futunk le. Sokkal fontosabb az időeredményben és gyorsaságban mérhető fejlődés. Alapvetően nem tartom magam gyors versenyzőnek, úgyhogy van még hová fejlődnöm, akár a rövidebb távokon is.
(Fotó: Facebook/Authentic Phidippides Run Hungarian Team)
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
