Nagyszerű futással győzött a Szőlőskör ötven kilométeres távján. Mi volt a célja a rajt előtt?
Egy kicsit visszamennék az időben – mondta Cseke Lilla. – A múlt évet majdhogynem teljes egészében kihagytam, idén januárban kezdtem el ismét futni. Edzőt váltottam, és az év inkább az újrakezdés jegyében telt. Kilenc hónap maradt ki, most éreztem úgy, eljött az idő, hogy versenykörülmények között is megméressem magam, ám nem tudtam, bírom-e majd az ötven kilométert, ráadásul nem egyszerű pálya a Szőlősköré. Természetesen nagyon örülök az első helynek, remek visszajelzés volt, hogy jó úton járok, kezd beérni a munka gyümölcse.
Milyen volt a futás?
Nagyszerűen éreztem magam közben. Nem vagyok tervezgetős alkat, a tempót igyekeztem belőni és arra figyelni, hogy ne fussam el az elejét. A kerékpáros kísérőm, Vaczkó Zsolt hatalmas segítséget nyújtott, jó volt, hogy végig jött velem. Korábban száz-kétszáz kilométeres versenyen volt biciklis kísérőm, a korábbi Szőlőskör-teljesítéseimnél nem, ez új tapasztalat volt, hogy rövidebb távon is milyen hasznos. A mentális részét külön kiemelném, mert sokat segített abban, hogy átlendüljek a nehézségeken. Ezúton is köszönöm neki. Ismerem magam, tudtam, hogy a táv háromnegyedénél jön majd holtpont, éppen ezért szükségem volt rá, hogy valaki ösztökéljen, motiváljon és „egyengessen”. A közel egy év kihagyással nemcsak a tempómat, hanem a versenyzési kedvemet is vissza kell szereznem. Nem vagyok az a nagy versenyzőtípus, elvagyok a magam kis tempójában, elnézegetem a tájat, de ha az ember jó időeredményt akar elérni, akkor bizony oda kell tennie magát. El kell érnem, hogy ismét elkapjam a fonalat és igenis motiváljon a versenyzés.
Ennyi kihagyás után mi volt a legnagyobb kihívás?
A meleg és az emelkedők mellett a leginkább az, hogy vissza kell szoknom a hosszú futásokhoz. Korábban már több ötven kilométeres versenyt teljesítettem, ez mentálisan igénybe veszi az embert. Az ultrában az ötven kilométer rövid távnak számít, de mégiscsak ötven kilométerről beszélünk. Én pulzust nem nézek, csak a tempót figyelem, és ha nem érzem komfortosnak, akkor változtatok. A frissítés rendben volt, a szervezők kitettek magukért, folyamatosan volt jég és hűtési lehetőség, minden asztalon megtalálható volt minden, amire szükségünk volt. Le a kalappal a szervezők és az önkéntesek előtt is.
Említette, hogy edzőt váltott. Mit lehet tudni erről?
Visszatértem az első edzőmhöz, Márton Attilához. Kétezertizenhétben ő volt az első edzőm, majd kétezerhúszban átmentem Szabó Gáborhoz. Tavaly máshová került a fókusz az életemben, a futás háttérbe szorult, megbeszéltük Gáborral, hogy nem tudok annyi időt a rászánni, amennyit ő is elvárna tőlem és én is magamtól, így szüneteltettük a dolgot. Az élet aztán úgy hozta, hogy visszamentem Márton Attilához, akivel maximálisan meg vagyok elégedve, szeretem a közös munkát. A futásban olyannal jó együtt dolgozni, aki megfelelően tudja terhelni a tanítványát, a tanítvány pedig el tudja fogadni az edző kéréseit. Ha ez nem működik, meg kell nézni, hogy lehet-e változtatni. Sokat vacilláltam rajta, hogy legyen-e egyáltalán edzőm, és ha igen, kicsoda, az élet pedig így hozta.
Most, hogy a visszatérését követően megvan az első nagy győzelme, mi a következő célja?
Nagy céljaim nincsenek, idén nem megyek el száz kilométerig, maximum hatórás verseny lehet benne a pakliban. Nekem mindig fontos volt, hogy a futással lehessen segíteni vagy jótékonykodni. Természetesen egyénileg is ki akarom hozni magamból a maximumot, de lényeges, hogy meg tudjam élni a futásban azt, hogy segíteni jó, akár adománygyűjtéssel, vagy olyannal futni, akinek fizikailag segítségre van szüksége. A futás csapatmunka is, nem csak öncélú tevékenység. Ott van az edző, a csapattársak és a futótársaink is. Vannak egyéni céljaim, ám a versenyeredményeknél fontosabb, hogy ezzel párhuzamosan valamilyen jó és nemes ügyet képviseljek.
Fotók: Nemzeti Sport, archív
