Név: Lipiczky Ágnes
Kor: 42 év
Cél: Félmaratoni
Mottó: „Kis lépés az emberiségnek, de hatalmas ugrás egy embernek”, avagy botladozásaim a kilométerek világában
Van az úgy, hogy minden összejön az ember életében. Szűkítve a kört: mindenki menjen a… semmi sem sikerül. És mielőtt az anyagi gondoktól a párkapcsolati kudarcokon át a „Kedves Anyuka! Gyermekét szaktanári intőben részesítem” siralmakig érkeznénk, vegyünk egy mély levegőt…, jó mélyet…, aztán széles vigyorral az arcunkon keressük meg a szelepet magunkon, s küldjük az éterbe a sok távozni kívánó gőzt a szervezetünkből. Ez a szelep lehet bármi: lepkegyűjtés, patchwork tanfolyam, sakkszakkör, de a hétvégi kocsmakvíz is – a lényeg: kis lépésenként (kvízeseink esetében „kislépésenként”) találjuk meg az örömünket és annak forrását.
Úgy döntöttem, a futásra teszem a voksom, megspékelve egy kihívással: ősszel szeretném teljesíteni életem első félmaratoniját. Ami van, akinek ugyebár ujjgyakorlat, nekem inkább új „gyakorlat” rendszerért, rendszerességért, kitartásért és hosszú távú célokért kiáltó életemben.
A miértek sorolásában tehát az egyik szempontot ki is pipálhatjuk, de azért akadnak még itt befolyásoló tényezők.
Példának okáért az idei Aldi női futógála öt kilométere, amit hirtelen felindulásból, lányom unszolására futottam le – jó érzésekkel, inspiráló közegben, több ezer bombanő (nálam gyűjtőfogalma lett ez a szó a leszálkásodott atlétáknak, üzletasszonyoknak, a mosolygósan üde könyvtárszakos hallgatóknak, könyvelőknek, régészeknek, babakocsit toló anyáknak s bárkinek, aki futócipőt húz) társaságában. Olyan jó érzés volt ott lenni a mezőnyben, hogy már akkor elhatároztam: részemről ez nem futókaland…
Aztán újabb lökést ad, hogy a közvetlen környezetemben igazi példaképeket és példaértékű mondatokat találtam, akik és amik nem engednek, „birizgálnak” nap, mint nap.
Kezdjük az én „minihőseimmel”!
Itt van apám, aki közel hatvan felé kezdett el futni, s most, egy héttel a hetvenedik előtt is büszkén „megkocogja” a maga tíz-tizenkét kilométerét. Aztán gyerekkori barátnőm, Dóri, akinek első maratoniján én is jelen lehettem Ausztriában, aki a Nemzeti Sport Ultrabalaton négytagú váltójában néhány hete már ötvenöt kilométert teljesített, s reggelente futástól csatakosan, leizzadva esik be egy pohár vízre, egy jó kávéra, egy izgalmas pletyire, vagy csak éppen arra, hogy a huszadik és huszonegyedik kilométere között használja a WC-met – berobban, pisil, s mire felocsúdok, már a huszonkettedik kilométerénél jár… A példás (hobbi)futók sorában következzék Andris, aki az NS „Pufisarkából” kilépve ismét régi sármját, vékonyabb oldalát mutatja. Lelkesen böngészi a futóportálokat, a versenyeket, a fejlődési lehetőségeket, s idei ultramérlege már hatvannégy kilométer – számomra ez is beszarás inspiráló a javából.
Ahogyan a sok megírt cikk, lejegyzett történet, megindító pillanat, amit láttam s megéltem pályafutásom során. Legutóbb a korábbi válogatott snowboardos, ma már ultrafutó Zarándy András szavai ütöttek szeget a fejembe, amikor a fáradtság határairól polemizált. Zaza szerint mindig fel kell tennünk magunkban a kérdést: vajon tudunk még hozzátenni, vajon belefér még egy kilométer, vajon tényleg elég fáradtak vagyunk hozzá?
Magamat ismerve lesznek pillanatok, amikor azt mondom, hogy rohadjak meg, ha még egy lépést teszek talán elhamarkodott döntést hoztam, de pontosan azért indul ez a blog, hogy meglegyen a külső kényszer, a kapaszkodó, a kontroll, ami segít ebben az utazásban.
Példaképekben, motivációban, segítő kezekben, ösztönző szavakban – tudom – nem lesz hiány.
Most már csak magamat kell pályára állítani.
Kilövésre felkészülve…
