– Kemény tavaszt hagyott maga mögött. Mikor futott legutóbb?
– Tegnap edzettem egy kicsit, de valahogy most nem igénylem a futást, inkább kerékpározom, a múltkor százhúsz kilométert tekertem a Dunakanyarban – mondja Simonyi Balázs.
– Hét hét, hétszáz kilométer. Egy ultrafutó agyával – és lelkületével – gondolkodva ez normális adag?
– Annyira nem normális, de talán nem is kirívó. Most így jött össze. A japán versenyen már régóta szerettem volna futni, a görögországi az egyik nagy kedvencem, és csak kétévente rendezik meg, Békéscsabára pedig nem tudtam nemet mondani, mert már régóta hívnak a szervezők, és szerettem volna egyszer már ezen a versenyen is elindulni.
Sosem volt még ilyen nehéz programom, egy kicsit „hosszúkatinkáztam”, vagyis versenyekkel edzettem.
Nyilván fizikailag is megterhelő egy ilyen sorozat, ám én elsősorban mentális fáradtságot éreztem a végén, de összességében élveztem a kihívásokat. A japán és a görög verseny között egy hónap, míg a görög és a békéscsabai futás között mindössze két hetem volt regenerálódásra, sőt utóbbi két verseny között még lefutottam a tihanyi félmaratonit is.
– Kezdjük a Sakura Michivel, amely a japánok egyik hagyományos versenye, Nagojából Kanazavába tart, és cseresznyevirágzáskor rendezik meg.
– Valamivel hosszabb verseny, mint a Spartathlon, gyönyörű vidéken halad, és egy árvaházban önkéntesként dolgozó japán buszsofőrnek, Szato Rjodzsinak állít emléket, aki szabadidejében Nagoja és Kanazava között több mint kétezer cseresznyefát ültetett el. Szato viszonylag korán meghalt, de munkásságát folytatták az önkéntesek, s huszonöt éve ezen az útvonalon rendezik meg a Sakura Michit, amelyen a férfi és női győztes nem olajágat, hanem cseresznyevirágból font koszorút kap, az abszolút első pedig egy kis facsemetét ültethet el a célban, ahol ma már huszonöt cseresznyefa növekszik. Hogy mit láttunk mi futók ebből a tájból? Ezúttal igazából semmit, mert míg az alsóbb részeken már lehulltak a virágok, a fenti szakaszokon éjszaka futottunk. Több érdekessége is volt a versenynek, például a japánok futás közben is betartják a közlekedési szabályokat. Én húsz piros lámpánál és két vasúti átkelőnél elvesztettem összességében vagy húsz-huszonöt percet, de nem bánom, alkalmazkodtam én is a helyi szokásokhoz.
És ami furcsa volt még, a verseny útvonala tíz-tizenkét százalékban alagútban haladt, így ha jött egy autó, úgy éreztem, mintha egy szörny kergetett volna.
– Ez volt pályafutása eddigi leghosszabb versenye. Mennyire viselte meg?
– Mivel szűk cipőben futottam, a lábam rendesen erodálódott, de ettől függetlenül harminchárom óra ötvenkét perc alatt teljesítettem a versenyt, én lettem a legjobb nem ázsiai futó a mezőnyben. Az Európát és más kontinenst képviselő versenyzők közül rajtam kívül csak ketten érkeztek célba.
A Sakura Michi emléktáblájával
– Ha már a lábát említette, az Aethlios Race száznyolcvan kilométere után posztolt fotója egy horrorfilmben is megállta volna a helyét. Siralmas látványt mutatott a talpa…
– Pedig száz kilométerig egészen jól mentem. Ismertem a pályát, jól haladtam, s a lábammal is minden rendben volt,
csak egy idő után elkezdett fájni a talpam, amit egy patakátkelés és a cipőbe került apró kavicsok rendesen kikezdtek. Gyakorlatilag a futással szétnyírtam a talpbőrömet, az utolsó harminc kilométeren már annyira fájt, hogy sétálni is alig tudtam.
A görögországi verseny különösen kikészítette a talpát
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az elejét olyan jól sikerült megfutnom a versenynek, hogy így is befértem a szintidőbe.
– Ezek után hogy jutott eszébe a kétszáz kilométeres Békéscsaba–Arad–Békéscsaba verseny?
– Olyan kedvesek ott az emberek, többször is invitáltak már erre a futásra. A filmem miatt is jártam ott, sőt tavaly részt vettem a tizenkét órás országos bajnokságon is, gondoltam, miért ne. Persze volt ennek mélyebb tartalma is. Ez a hét hét az életemben inkább gyászmunka volt, mert nehezen dolgoztam fel, hogy az idén csak várólistás lettem a Spartathlonon. Gondoltam, ha odateszem magam, ha egy kicsit kiégetem a testem és a lelkem, akkor nem fogok annyira vágyakozni a Spartathlon után. Végül is ezzel a három versennyel tökéletesen sikerült kilúgozni magam. A békéscsabai futás ráadásul olyan, mint egy kis magyar Badwater: hosszú verseny sík terepen, melegben, búzatáblák és kukoricás között, minimális frissítéssel és kemény szintidővel.
Bogár Jánossal Békéscsabán
– A Bécs–Budapest maratonik győztesétől, Bogár Jánostól mindössze tíz perccel kapott ki, és a Facebook-posztjában azt írta: ez olyan vereség, mint Güttler Károlyé volt Szöulban száz mellen…
– Az egy század volt. A mi versenyünkben, kétszáz kilométeren körülbelül annyit jelent ez a tízperces különbség. Az első nap Janié volt, a második az enyém, de a végére elfáradtam, ő viszont még rá tudott erősíteni. Bogár Janinak fantasztikus futómúltja van, gyerekkorom legendája, és megtiszteltetés, hogy versenyben tudtam lenni vele.
