És igen: eljött a nap…
És hogy tűzött a nap!
Odaálltunk a Gyékényesi-tó partjára a rajthoz, egész évben ezt a pillanatot vártuk, ezért dolgoztunk, és már ott viccelődtünk: tologathatjuk a nagyatádi Ironman-verseny időpontját, nincs szerencsénk. Korábban szinte hagyomány volt, hogy július utolsó hétvégéjén rendezték a versenyt, de az utóbbi időben olyan elviselhetetlen volt a hőség, hogy a szervezők hosszas tanakodás, vívódás, gondolkodás után úgy döntöttek, legyen inkább augusztus elején. Leginkább azért döntöttek így, mert az elmúlt években a július végi kánikula után augusztus első vagy második hétvégéjén sokkal enyhébb volt az idő…
Na, ilyen a mi formánk: áttették a versenyt augusztus 10-re, és olyan meleg volt, mint még soha…
Szóval, mielőtt a vízbe vetettük volna magunkat, már képesek voltunk saját magunkon is nevetni; igazából úgy voltunk vele, először bemegyünk a vízbe úszni, de valójában ezt az egészet meg kell valahogy úszni – túl kell élni a versenyt. És tényleg nem sablon: itt az is győztes, aki célba ér, sőt az is, aki megpróbálta, de esetleg feladta.
Szívdobogtató volt átélni, hogy akik úgy döntöttek, nem bírják tovább, feladják, kiszállnak, ott maradtak a pálya szélén, és buzdították azokat, akik ugyancsak kimerültek, de folytatták.
Időnként nekem is eszembe jutott, hogy feladom, de ott volt a feleségem és a másfél éves kisfiam, Zalán, előttük mégsem maradhattam szégyenben. Napokig mesélhetnék a szombati élményekről. A számadatok alapján egy óra harminckét perc úszás, öt és fél óra kerékpározás után négy óra nyolc perc alatt futottam le a maratoni távot, összesen tizenegy óra huszonhét perc, tíz másodperc folyamatos sportolás után értem a célba – úgy, hogy Zalán kisfiam szaladt elém. Azt hiszem, amíg élek, ezt a pillanatot nem felejtem el.
Ezen a versenyen tilos bolyban kerékpározni, ám ekkora táv és ennyi idő alatt azért összetalálkozunk a társakkal. A rajtszám felirata alapján IronSzabi és Terno volt az a két srác, akikkel a legtöbbet voltam együtt, jókat dumáltunk, biztattuk, segítettük egymást, azt hiszem, ha velük nem találkozom annyit, sokkal nehezebb lett volna teljesíteni a távot.
Korábbi tapasztalat alapján kartyűt használtam, ami olyan mint a kesztyű, csak egészen a bicepszig fel lehet húzni – amikor csak lehetett, erre öntöttem hideg vizet. Ha csak a bőrömre kerül a folyadék, a szombati kánikulában nagyjából nyolc-tizenhárom másodperc alatt száradt volna fel, így viszont percekig érezhettem a hűsítés áldásos hatását.
Korábban álmodoztam, hogy tizenegy órán belül célba érhetek, és a jövőben meg is próbálom, de most a felkészülésem nem volt az igazi, meg ez a bitang meleg sem segített, ugyanakkor tudtam, a minimális célkitűzés, vagyis a tizenkét órán belüli célba érkezés akkor is sikerül, ha a kerékpározás és a futás között öt percig a közeli uszoda zuhanyfülkéjében hűtöm le magam. Felfrissülve, átöltözve, megtisztulva vágtam neki a futásnak. Nagyon hosszú volt, nagyon nehéz volt, sokszor csak sétálni tudtam, de sikerült célba érnem.
Immár ötszörös Ironman lettem.
Jövőre a verseny időpontja egybeesik a tokiói olimpiával, így jó eséllyel 2020-ban Japánból szorítok majd a barátaimnak. Abban bízom, hogy a Jóisten megsegít, és 2021-ben újra ott lehetek Nagyatádon.
