Az általános iskolában tanultam oroszul, de csak két mondat ugrik be: a jelentés, mely szerint nem hiányzik senki, illetve: Kto na kartyinka? – azaz, ki van a képen? De ezeknek nem sok hasznát vettem az elmúlt hétvégi moszkvai maratonin…
No még egy: a „voda” felirat szerencsére ismerős volt, rengeteg vizet ittam a verseny közben. Moszkva nagyon tiszta város! Jártam az orosz fővárosban, még junior ökölvívóként voltam ott először, erősen elcsalták a döntőt, ami most e tekintetben mellékes, viszont szembeötlő, mennyit szépült, fejlődött, modernizálódott a város.
Mondjuk, a buszos városnézést nem ajánlom, elképesztő nagy dugóba kerültünk, sokkal ésszerűbb metróval közlekedni, volt időnk elmenni az állatkertbe a kisfiammal, megnéztük a nagy orosz medvét…
Közben bele-belebotlottunk a készülődésbe, a kordonépítésbe, a felfestésekbe, az ideális ívet jelző kék csíkokba, láttam, erre is futunk majd, arra is kanyarodik a verseny.
Egy ismeretlen városban maratonit futni mindig izgalmas, nyilván sokkal könnyebb haladni olyan környezetben, amelyet ismersz, jobban fel tudod mérni a távolságokat. Moszkvában érdekes ötlettel találkoztam: nemcsak azt jelezték, mekkora távot tettél meg, hanem azt is, mennyi van még hátra. Hülyén hangzik, mert ha azt látod kiírva, tizenkét kilométernél vagy, igazán nem nehéz még futás közben sem kikalkulálni, hogy még harminc van hátra, és mégis jó az ötlet. Mert ha azt látod, hogy huszonnyolcnál jársz, tizennégy vár még rád, a tizennégyes szám látványa motivál, ösztönöz, közelebb húz a célhoz. Pedig tudod, de látni is jó érzés volt.
Mondjuk, a huszonnyolcas éppen nem, mert az önkéntes, aki azt a táblát tartotta, kocogott kicsit, úgy kellett rászólni: stop, barátom, az életbe nem érünk el a huszonnyolcadik kilométerhez, ha kergetni kell a táblatartó srácot…
Jó verseny volt.
Nem véletlenül van sok verseny szeptemberben: nyáron könnyebben tudsz készülni, csak felkapsz egy rövid gatyát, és indulhatsz is edzeni, januárban más ennek a feelingje, de ebben a hónapban már nincs olyan meleg, de az ősz talán még nem hűtötte le a levegőt annyira – ez az elv, a gyakorlat néha mást mutat.
Szombaton még egy szál pólóban néztem meg a Kremlt, vasárnap tíz-tizenöt fokot esett a hőmérséklet, esett az eső, de végül a futáshoz nem volt ez rossz idő. Széles utak, ahhoz képest nem túl sok versenyző, profi szervezés, szóval jó hétvége volt ez, három óra harminchat perc alatt értem célba – a világbajnoki döntőnek otthont adó Luzsnyiki Stadiontól rajtoltunk, oda is érkeztünk vissza.
Az Ironman-versenyekkel együtt tizenhetedszer teljesítettem a távot, és már azt is tudom, április végén Hamburgban is rajthoz állok. Hamburg…
Profi ökölvívóként éltem ott néhány évig, mondhatom, hazai pálya lesz majd.
