Nem fáj, csak másképp jó.
Na, meg a fenét!
Hol fáj?
Mindenhol, öcsém!
Mindenhol is!
Mint sok más sportágban, a futásnak is megvan az a bája, hogy a fájdalom által rájössz, vannak olyan részei a testednek, amelyek létezéséről eddig nem is tudtál. Meg van az a számomra túl ezoterikus felfogás, meg kell élni a fájdalmat, hogy teljesen átéljük a futás lényegét. Vagy valami ilyesmi, nem tudom mi a lényege, mert én nem követem ezt a hitvallást, szenvedjen feleslegesen akinek két anyja van három megyében, ha egyszer feltalálták a fájdalomcsillapítót.
Igaz, karcos helyzetben már sokat nem ér, maximum placebóként bedobja az ember, ha már kocsmázni nincs idő, valamivel addig is zúzzuk szét a májat.
A legjobban, persze, az élet fáj, de minél több kilométert és időt tölt az ember a pályán vagy bukszusban, annál több testrész adja annak jelét, hogy édes fiam, abnormális, amit csinálsz. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal évek óta küszködöm az Achillesemmel, már van, hogy annyira felidegesít, én esnék neki lombfűrésszel, és problem solved. A nyomorult miatt az UB-indulásom is kérdéses (meg a calici vírus miatt is, de az egy másik história). Mondjuk, belegondolva, lenne valami elfogadható indokom, miért nem indulok, ha már nem merem bevallani, hogy rettenetesen félek a kudarctól.
Na, szóval kezdődik a lábbal, vacakol a sarok, aztán a térd is már csintalankodik, aztán akármilyen alacsony pulzuson is haladsz, akkor is besavasodsz, mint állat, a lábad olyan lesz, mint egy bazi nagy szikladarab.
Persze, lehet dobálni rá a magnéziumot, de attól meg úgy elkaphat a cifrafosás, hogy egyéb kellemetlen mellékhatásokkal kell számolni, a hascsikarás mellett egy bokor feltérképezését is azonnal abszolválni kell, ha még maradt bennünk szégyenérzet, és nem már minden mindegy alapon az útszélén intézzük el természetes szükségleteinket. Igen, a gatya eleve kidörzsöl. Megelőzhető vagy legalábbis ideig-óráig elhúzható a bőr nyúzásának folyamata azzal, hogy bekened az érzékeny területeket vazelinnel, lanolinnal, de szegény ánuszom még nem úszta meg azt az égő, fájó érzést, amelyet eme inkriminált terület elszenvedett pusztán a futás miatt, nem kívánom senkinek, hiába kentem én rá fél kiló vazelint, annyit ért, mint halottnak a csók.
Mit lehet tenni?
Alsógatyát kellene cserélni, vagy egyáltalán nem hordani, csak magát a herelengetőt?
Alul semmi öltözetben azért már csak nem, bár a hülye rekordok közé be lehetne kerülni, hány kilométert tudtál futni pucér popóval, míg előzetesbe nem kerültél. Főleg férfiaknál szokott hasonló problémát okozni a bimbik kidörzsölése és vérzése, bár a kicsit is tapasztaltak már vastagon bekenik, leragasztják, annak eltávolításával pedig egyúttal a mellkasgyanta is le van tudva.
Nálam még dörzsügyileg problémás a pulzuspánt helye. Nyáron különösen izzadok, mint a ló, ráfolyik a só, aztán amikor megszabadulok a cucctól, úgy nézek ki, hogy az alsórákosi BDSM-klub megnyalná mind a tíz latexes ujját, olyan korbácsimitációk jelennek meg rajtam. Ugyanez a derekamon, ahol a gatya gumija, illetve az övtatyó lifeg. Egy élmény ezektől a daraboktól megszabadulni, mikor vennéd le a gatyát, és hirtelen mozdulattal irháig rántod le a bőrt is magadról, de az élvezetek itt még nem érnek véget, mert ha nem akarunk biológiai fegyverként végigvonulni emberszabású társaink közt, illik lezuhanyozni is – és hát a tusifürdő! A víz még ad egy löketet az ingerküszöbnek: nesze, kellett ez neked, de legalább nem kell szemcseppet használni, mert garantáltam minden könnycsatornád munkába lendül.
Nem feledkezhetünk meg az egyik fő fájdalomgenerátorról, a cipőről. Kezdők, de nemcsak kezdők is bele szoktak esni abba a hiába, hogy rossz cipőt választanak.
Nem térnék ki a pronáló, szupináló, neutrális témába, már mindenki vágja, de nem csak ez számít, mert eleve hátrányban van az olyan egyed, aki trampli lábakon él. Mint például jómagam. Egy hímelefánt megirigyelné azt a vastag lábfejet, mint az enyém, bár az amorf bütyköket már kevésbé. Így hiába veszek egy jacht méretű cipőt, bizony így is volt olyan, hogy ledarálta a lábfejem, és két hétig betadinos fáslival tudtam csak közlekedni. Hogy a körömproblémákat ne is említsem, még egy rövidebb versenyen is elveszítek egy-két darabot, vagyis csak félig, mert a sufnituningos operációt otthon kell véghez vinnem, amelyet persze meg is örökítek, és van mit posztolnom. Kicsit bánom, hogy nem tartottam meg őket, láncra fűzve árulhatnám inka talizmánként. Mondjuk már van lézeres körömeltávolítás, hogy többé ne nőjön vissza, de még nem szántam rá magam, és egyúttal egy kis lábujj-amputációt is szükségesnek érzek, mert rendszeresen ott lyukad ki a másfél hónapja vásárolt cipő – habár legalább szellőzik, de azért már mégis.
Konklúzió: nincs.
Presser is megénekelte, a maraton jó, a maraton fáj. Előbbi tagmondattal nem minden esetben értek egyet, de az utóbbit nem tudom cáfolni.
Marad az éljük meg a fájdalmat teljes egészében filozófia, vagy támogassuk a gyógyszeripart minél több paracetamol fogyasztásával.
Hasznos infó, hogy amúgy a sörnek is van fájdalomcsillapító hatása – csak mondom.
