A hazai futók nagy pillanatait felidéző sorozatunkban már írtunk Szőnyi Ferencről, Csécsei Zoltánról, Bódis Tamásról, Lubics Szilviáról, Beda Szabolcsról, Sperka Tamásról, Nagy Péterről, Jenkei Péterről, Maráz Zsuzsannáról, Merényi Krisztináról, Bogár Jánosról, Lehmann Csongorról és Rakonczay Gáborról, most pedig Lőw András meséli el az 1985-ös 200 kilométeres Duna-menti Szupermaraton harmadik, november 10-i versenynapjának történetét.
„Még tizennyolc éves gimnazista voltam, amikor életem második maratoni versenye után a célban összefutottam egy ismerősömmel, Csorba Simon futóval és festőművésszel. Mondta, bár jó dolog a maratoni futás, van ennél is jobb, mégpedig a szupermaratoni. Így történt, hogy néhány héttel később, a tizennyolcadik születésnapomra azt kaptam a szüleimtől, hogy beneveztek a Duna-menti Szupermaratonra.
A verseny hangulata azonnal beszippantott, a légkör rendkívül családias volt. Bár a legtöbb idő futással, evéssel és alvással ment el, így is rengeteget beszélgethettünk.
Számos remek futó indult azon a versenyen, többek között Póczos Gyula, Kis-Király Ernő, Simon László, Sipos István vagy éppen a szlovén Dusan Mravlje. Az első napon Szigetszentmiklósról indultunk, és egy hatvannyolc kilométeres kör megtétele után tértünk vissza. Ez még egészen jól ment. A második nap már kicsit rozsdásak voltak a lábaim. Esztergomból indultunk, és hatvannégy kilométer futás után sötétben érkeztünk meg Szentendrére, majd Tahinál átmentünk a Szentendrei-szigetre. A kisoroszi táv oda-vissza nyomasztó volt, mert láttam azokat, akik több kilométerrel előttem haladtak. Végül Sáthy Istvánnal egymást támogatva tudtuk le az aznapi távot.
Ilyen előjelekkel vágtam neki az utolsó etapnak november 10-én reggel nyolc órakor Dunakeszin. Közvetlenül a szálláshelyünk elől indultunk, és a kettes úton futva érkeztünk Vácra, majd Vácrátóton keresztül Gödöllőre. A hatvannyolc kilométeres kört Mogyoródon és Fóton keresztülfutva fejeztük be.
Nagy elszántsággal és merev lábakkal vágtam neki a távnak. A főúton még bolyban futottunk, a társaság kifejezetten szórakoztató volt. Viszonylag gyorsan telt az idő, a kilométerek pedig egyre fogytak. Vác után minden elcsendesedett, forgalom is alig volt. Már mi sem beszélgettünk, és a boly is szétszakadt. A falvak között hosszú szünetek követték egymást, olyan volt, mintha megállt volna az idő. Ezen a szakaszon kezdtem elmagányosodni. Egyre inkább sajnálni kezdtem magam, riadt kis nyuszivá váltam, és sírdogáltam. Teljesen reménytelennek tűnt lefutni a hátralévő távot. Végül Veresegyház előtt, harmincöt kilométernél feladtam a versenyt.
A senki földjén volt a frissítőpont. Egy darabig tétováztunk a pontőrrel, mi legyen velem. A szemerkélő esőben elkezdtem fázni. Végül kedvesen felöltöztetett, és beültetett az autójába. Ahogy beszálltam, szinte azonnal elaludtam, neki azonban még meg kellett várnia a mezőny végét.
Félálomban szenderegve mindössze két emlékem maradt. Az egyik maga a pontőr volt. Egy későbbi Bécs–Budapest Szupermaraton célja előtt, az Andrássy út végén állt a pályaszéli tömegben – itt találkoztunk újra. Köszöntünk egymásnak, két évtized távlatából is rögtön megismertük egymást.
A másik emlék, amely bevillant, a mezőny vége, pontosabban a futók kitartása és remek fizikai állapota. Egyáltalán nem voltak jobb formában nálam, de megmaradt a hitük, hogy célba érhetnek, és az elszántságuk, hogy néhány óra alatt megvalósítják tervüket. Óriási hatással voltak rám.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
