Azt csiripelik a verebek, hogy duatlonversenyen indul.
A „csiripelésnek” annyi alapja van, hogy ha május végén úgy érzem, már megfelelő az erőállapotom, akkor igen, elindulok. Február közepén túl voltam mindkét sarokműtétemen, elkezdhettem az óvatos futóedzéseket, és mára eljött a pillanat, hogy kell valami plusz-adrenalinlöket is. Mivel nagy tömegfutóversenyeket belátható időn belül nem rendeznek, viszont ezt a duatlonviadalt szinte biztosan megtartják, úgy döntöttem, ebben a sportágban óvatosan kipróbálom magam.
Bringázni imádok, a futásból – és egyáltalán a versenyzésből – pedig most nem csinálok presztízst, ledöcögöm a távot.
Máris a beszélgetés sarokpontjához értünk: még fáj?
Az időjárási frontokat megérzi a sarkam. Persze ezt nem is csodálom, mert a két operáció nem volt kis műtét, akkor sem, ha „csak” két aprócska vágás maradt utána. Le kellett faragni csontkinövést, kiszedni a bursákat, az Achilles-inam itt-ott „berepedezett”, azt is helyre kellett hozni. Sokáig bennem volt, sőt még bennem is van a lábadozók félelme, azaz minden lépésemre figyelek, és türelmesen emelem a tempót. Néhány hete kifejezetten örültem például a „hatharmincas” ezreknek…
Sportos tartalmakért, szép képekért, szabadidős érdekességekért keresse fel a Csupasport Instagram oldalát is!
Üdv a hobbikocogók között!
Megérte odafigyelni, sőt óvatosabbnak lenni a futóterheléssel, mert így történhetett meg, hogy a minap már lefuthattam az első egy óra alatti tíz kilométert is.
Akkor máris rohan…
Nem vicc, tényleg odafigyelek a fokozatosságra. Közvetlenül a műtétek után is tudatosan végeztem az erősítő gyakorlatokat, Koller Judit segítségével készültem, sokat köszönhetek neki, hogy gond nélkül „lábra tudtam állni”. Az is rendkívül sokat segített, hogy már az operációt követően kerékpározhattam. Ráadásul a bringázásaim „élesben” zajlottak, a kiváló triatlonos, Cser Beatrix írta, írja az edzésterveket, így a kerékpározás pluszerőt adott a felépüléshez, és persze ahhoz, hogy újra elkezdhessek futni.
Egész elérzékenyülve beszél a kerékpározásról. Új szerelem?
Annyira imádom a bringámat, hogy reggelente, ébredés után, vagy ha nem megyek ki tekerni, megsimogatom. Sőt, ha kerékpárosverseny-közvetítés megy, szinte rátapadok a tévére. Elképzelni sem tudtam, hogy a profi bringázást figyelem majd órákon át, és tessék! Igaz, azt sem hittem magamról, hogy egyszer wattalapon tekerek, annak fényében pláne, hogy ha korábban az egyszerű „falusi” bringával mentem Hahótra, a fogorvosi rendelőbe dolgozni, akkor az út végén mindig azt kérdezgettem magamban: nahát, ebben a sportban mi a csuda lehet annyira jó? A hozzáállásom tavaly változott meg, amikor profi országúti kerékpárt tesztelhettem, s azzal együtt az első sportosabb bringás felszerelést használhattam, és azóta imádom ezt a sportágat!
Októberben Ultrabalaton, júliusban Ultra Tisza-tó-verseny lesz, és tavaly ugyebár éppen a százharminc kilométeres UTT-győztese volt. Valamelyik nagy ultraversenyen csak rajthoz áll, nem?
Lubics Szilvia UTT-s öröme: a nők között az első összesítésben a harmadik helyen ért célba a 2020-as, Tisza-tónál rendezett versenyen – Fotó: Lubics György
Az UB-indulás itt van a gondolataim között, de… Eddig egyetlen idei versenyre neveztem be, a Korinthosz.hu maratonijára. Negyvenkét kilométernél távolabb egyelőre nem tekintek. Nem csak a jó szöveg kedvéért mondtam, hogy fokozatosan akarok visszatérni a futáshoz, pláne a hosszú távú teljesítésekhez. Igen, a tavalyi UTT-n győztem, de a sarokproblémám miatt azon a versenyen sokat küzdöttem, nagyobb fájdalmaim voltak a célba érés után, és akkor döntöttem el, hogy eljött az idő, a végére kell járnom a problémának. Öt hónapon át eszméletlen energiát fektettem a gyógyulásba, de a fájdalom csak nem akart elmúlni, előfordult, hogy elindultam edzeni, és három kilométeren keresztül csak a könnyem folyt. Az egyik MRI-vizsgálaton aztán kiderült, pontosan mi is a gond. Nem kis műtéteken vagyok túl, és – hála doktor Magos Krisztiánnak, aki operált – most úgy érzem, igenis van még a lábaimban fantázia. A műtét előtti évek során ezekbe a lábakba beletettem legalább százezer kilométert futva, de most szó szerint újra fel kell építenem a mozgást, tempót, és ami fontos, ismét szeretnék extra fájdalmak nélkül teljesítő ultrafutó lenni. Szóval, tényleg jobban járok, ha türelemmel kivárom azt a bizonyos újabb ultrarajtot.
Csak a szívét fájdítom, ha elkezdem emlegetni a sivatagi futásokat?
A sivatag hív, és visszavágyom.
Igaz, van olyan extrémebb kihívás is, amelyet szívem szerint már az idén megcéloznék, de erről még rébuszokban sem szívesen beszélek, mert tényleg csak az álmaimban van jelen.
Egyvalami biztos, a sivatagi futás kapcsán valaminek idővel történnie kell, mert amikor a minap elővettem az Atacama- és a Namíb-sivatagban használt pihenős cuccaimat, már nem éreztem rajtuk azt a jellegzetes tábortüzes füstillatot, amit velük együtt hazahoztam…
Könyvhős a kórházi ágyon
Lubics Szilvia a közösségi médiában is aktív, így a januári és februári műtétek előtti és utáni pillanatokat, valamint a rehabilitáció stációit is megosztotta követőivel a lubicsszilvi.hu oldalon, sőt a száz napot felölelő blogja is olvasható erről az időszakról. A második sarokműtétet követően érdekes fotót is közzé tett a nagykanizsai hosszútávfutó: a kórházi ágyon fekve pici plüssvizslát tartott a kezében. A kabalaállatkáról tudni kell, hogy a világ egyik legjobb ultrafutóját elkísérte a chilei Atacama- és a Namíb-sivatagi futására is, mindvégig a futóhátizsák szíján himbálózott, mígnem a Kaszkád-hegységben rendezett extrém Bigfoot 200 terepversenyen elveszett…
„A plüssvizsla nagyon a szívemhez nőtt, és aki olvasta a Homokdűnén túl című könyvet, tudja, hogy az amerikai versenyen mi lett a sorsa a kabalámnak. Az sem véletlen, hogy a kórházban is a kezemben volt, mert mint mindig, a műtét kapcsán is sok erőt és bátorságot adott.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
