Amióta hazatért Amerikából, a Moab 240 versenyéről – amelyen a női mezőnyben a parádés harmadik helyet szerezte meg – rengeteg nyilatkozatot adott, de egy kérdésre talán még nem válaszolt: visszamenne?
Most azt mondom, hogy nem, ez a teljesítés a Moab 240-en nagyon kerek volt. Hatalmas élményt kaptam, de nagyon sok, nagyon érdekes és nagy kihívást jelentő verseny van még, amelyekre szeretnék eljutni, úgyhogy egyelőre nincs tervben, hogy újra induljak. Most kicsit másfelé veszem az irányt.
Lubics Szilvia Amerikából, a Moab 240-es verseny után az Antarktisz felé veszi az irányt Fotó: Lubics Szilvia sportolói Facebook-oldala
No igen, az Antarktiszra…
Így van. Épp a minap írtam meg a közösségi oldalamon, hogy november végén, december elején ezen a rendkívüli versenyen futhatok.
Hosszú évek óta tervezi, hogy kipróbálja magát fagyos körülmények között: a Déli-sarkköri futásra elég csak úgy benevezni, vagy kiválasztják a versenyzőket?
Kvalifikációval lehet bekerülni a szűk mezőnybe, úgy, hogy a RacingThePlanet-sorozatban két sivatagi futást kell sikerrel teljesíteni. Én az Atacama- és a Namib-sivatag után kaptam meg a levelet, hogy nevezhetek az antarktiszi versenyre. Most is ötven futó kap lehetőséget a rajtolásra, anno még a kétezerhúszas versenyre jelentkeztem, a szabályok szerint a nevezési díj felét is átutaltam, csakhogy akkoriban a Covid-járvány azt a lehetőséget elvitte. A sarkköri versenyt kétévente rendezik meg – úgyhogy a világot sújtó pandémia miatt legutóbb kétezer-tizennyolcban volt ilyen futás. Idén a Moab 240-esen volt a fókusz, viszont már úgy akartam kiutazni Amerikába, hogy meglegyen a felszerelésem tekintélyes része az Antarktiszra is.
Azt írják, hogy ez a verseny a föld legszélsőségesebb körülményei között zajlik – na de hogyan? Nekivágnak a hómezőnek, hogy lefussák a kétszázötven kilométert?
Azt kell tudni, hogy versenyzőként semmit sem tudsz… Van egy terv – de az időjárás szabja meg a feltételeket. Hajóval utazunk majd, és a kapitány dönt arról, melyik szigetre tesz ki minket, futókat. A részvétellel kapcsolatos szervezői instrukció is az volt: legyél rugalmas! Mondjuk, ez nekem most direkt jól jön, mert a Moab fejben iszonyú koncentrációt igényelt, itt nem igazán lehet tervezni. Az Antarktisz-futáson bármi bármikor változhat. Lehet, hogy egyik nap azt mondják, hogy húsz órát futhatsz, másik nap pedig, mondjuk, kettőt, mert vihar kerekedik. Az Antarktisz körül van húsz apró szigetecske – akad, amelyiken kis templom, kis postahivatal is áll –, ami úgymond futható, de csupán hat olyan van, amelyiken a versenyt rendezik. Ezeken körpályák lesznek kijelölve, mégpedig azért, mert itt nem fordulhat elő az, mint a hosszú sivatagi futáson, hogy a mezőny eleje már tíz órája a pihenőállomáson van, mire a mezőny utolsó futója is megérkezik. Ja, és itt nem távok lesznek megadva, hanem az az idő, ami az adott szakaszon a napi futásra fordítható.
A cél kétszázötven kilométer teljesítése, és ha ezt eléri valaki, akkor ott a vége a versenynek, míg a többieket az addig megtett távjuk rangsorolja. Amúgy nagyon-nagyon kevesen érnek el kétszázötven kilométerig, hiszen hat napon át gyakran térdig érő hóban kell valahogy előrejutni.
Az Antarktiszra abszolút más futócucc kell, mint a sivatagba? Van praktikus tanács arra, hogy a versenyző mit vigyen magával?
Tizenkét oldalon csak a kötelező felszerelés listája olvasható. Voltak olyan cuccok, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Azt a vasat, amit a futócipőmre kell rakni – ráadásul a szervezők konkrétan egy márkát engedélyeznek – egy kis német faluból rendelte meg Olivér fiam. Szigorúan csekkolják a szerelést, és ha nem teljes, akkor nem is mehetsz ki a versenyre. Kétbőröndnyi szerelésem van – a vízálló ruházattól kezdve a zoknin át a kajásdobozokig…
Mekkora terhet cipel majd?
Nagyon nehezet. A kötelező ruházat miatt sok cuccot magammal kell vinnem futás közben is. A harmincliteres sivatagi zsákomba pakolok. Azonkívül ki kell vinni minden nap azt a hatvanöt literes strapabíró, vízálló zsákot, amibe a vészhelyzet esetén szükséges dolgok vannak: hálózsákok, bivakzsák és így tovább… Plusz ott lesz még a húszliteres kajás zsák, de az sem mindegy, hogy abban mi van.
A környezet védelmére nagyon figyelnek, italport például nem lehet kivinni, és ott töltögetni, nehogy szétfújja a szél, magvas, morzsálódó ételekről szó nem lehet, az energiaszeleteket is előre ki kell bontani, s csakis dobozba pakolva szállítani az út során, illetve nem vihetek olyan dobozt, amelynek a fagyban váratlanul letörhet a füle.
Rakonczay Gábor vándorolt már a sarkkörön: meghallgatta már az ultrafutóként is remek kalandor tanácsait?
Hogyne, hiszen ez ügyben csak hozzá lehetett fordulni, és tudott is segíteni – kaptam tőle kölcsön gore-texes arcmaszkot, kesztyűket. Amúgy az engem leginkább foglalkoztató kérdés az volt, hogy az ezer kilométeres hajóúton mi a helyzet a tengeribetegséggel.
És mi volt a válasza?
Az, hogy próbáljam elterelni erről a gondolataimat. Na és persze viszek majd magammal gyógyszereket.
Az ezer kilométeres hajóút oda, majd vissza nem lesz rövid – honnan indulnak?
Argentínából. Ami még érdekesség, hogy a futóhelyszínekre kisebb csónakokkal visznek majd ki bennünket, ezért is fontos, hogy milyen időjárási körülmények között engednek futni bennünket, hiszen a szigetekről valahogy a nagyobb hajóra vissza is kell térni.
Mennyire lesz hideg, s mennyire fázós?
Mínusz húsz Celsius-foknál talán nem lesz több, ilyen hidegben már futottam… Fázós vagyok, de ha mozgok, akkor talán nem lesz gond.
Milyen társaságra számít? Ötven elszánt, de olykor nyilván morcos futó a Déli-sarkon…
Abszolút új közegbe csöppenek, de ez is nagyszerű élménynek ígérkezik. Szerencsére rajtam kívül még lesz magyar induló, Roskovics Miklós.
Mivel egy expedíciós hajó visz minket, rajtunk kívül is lesznek utasok – ha jól tudom, százhetvenen –, akik más-más céllal vágnak neki a Déli-sarknak, lesz, aki kajakozni akar, lesz, aki fotózni, mi pedig ugyebár szeretnénk minél többet futni a hat szakaszon.
Hogyan kommunikálhatnak a külvilággal?
Mint a sivatagban. A verseny szervezőinek van valami speciális kapcsolatra épülő rendszerük, naponta egy-egy rövid e-mailt írhatunk. Talán…
Moab 240: egy élmény volt!
Nagy magyar siker: Lubics Szilvia harmadik lett a Moab 240 mérföldes terepversenyén Fotó: Lubics Szilvia sportolói Facebook-oldala
Lubics Szilvia legutóbb az amerikai Moab városát körülölelő hegyekben rendezett, 240 mérföldes (387 kilométeres) extrém, öt napon át zajló terepversenyen vett részt, és a bravúros harmadik helyen ért célba. A nagykanizsai ultrafutó három nap, 14 óra és 12 perc alatt hódította meg a távot (és persze a nem csekély próbatételt jelentő sziklákat, cserjéseket, erdőket, emelkedőket, lejtőket), s a közösségi oldalán részletes beszámoló olvasható a versenyről, ugyanis férje, Lubics György rendkívül plasztikus, hol szórakoztató, hol drámai írásokkal elevenítette meg a nagy utazást és a még nagyobb futást.
„A Moab 240-et nem versenyként, hanem hatalmas élményként éltem meg – mondta a Csupasportnak Lubics Szilvia. – Nem tettem magamra terheket, nem küzdöttem az idővel, a várható helyezéssel, mindent alárendeltem annak, hogy valóban élményfutás legyen – és így is történt! Voltak, akik iramfutókkal mentek – ez a segítség átlagban hét-nyolc órával lerövidíti a célba érés idejét –, én egyedül küzdöttem meg a hegyekkel. Cipeltem a nyolc-tíz kilós zsákomat, magam navigáltam, leküzdöttem az asztmámmal kapcsolatos nehézséget háromezer méteren, boldog voltam, amikor tíz-tizenkét óránként találkoztam a férjemmel a frissítőponton, s ha kellett és tudtam, akkor aludtam is pár órát. Figyeltem a körülöttem lévő tájat, töltekeztem az élménnyel úgy, hogy a verseny nagy részében futottam, de az is igaz, hogy a Moab 240-en bizony mászni is kell keményen. Óriási, feledhetetlen kaland volt, és talán a legjobban úgy foglalhatom össze az érzéseimet, hogy azt mondtam magamban a végén: Úristen, nem lehet vége!”
