Lubics Szilvia tudja, hogy Athén és Spárta között az utolsóból is lehet első

Háromszor is megnyerte a Spartathlont, 2011-ben, 2013-ban és 2014-ben is első lett a nők között. Hogyan emlékszik vissza a sikereire?

Kétezertizenegyben volt húsz éve annak, hogy Bogár János megnyerte a görög versenyt – mondta Lubics Szilvia a Csupasportnak. – Akkor felfoghatatlan volt számomra ez a siker, mégis ott motoszkált a fejemben, mi lenne, ha… A történethez tartozik, hogy 2010-ben utolsó lettem a nők között, és akkor azt mondtam, többet nem indulok a Spartathlonon – aztán mégis ott voltam a következő versenyen, és meg is nyertem. Az első sikerem után már nem volt kérdés, hogy visszatérek, úgy éreztem, tudok még jobb időeredményt is produkálni. A következő évben harmadik lettem, majd 2013-ban ismét sikerült győznöm. Akkor iszonyatosan meleg volt, ami nagy kihívást jelentett.

Legtudatosabb 2014-ben volt a futásom, akkor ugyanis részletes terv szerint haladtam, ráadásul én lettem az első nő, aki huszonhét órán belül teljesítette a távot.

Természetesen mára már többeknek sikerült ebben az idősávban megfutni a verseny, de akkoriban ez nagy eredmény volt.

Rutinos résztvevőként mi a véleménye: miért olyan különleges a Spartathlon?

Érdekes kérdés. Rengeteg hosszabb versenyen indultam már, például a Badwater a körülményeket tekintve keményebb, de a Spartathlonra visszavágynak az emberek. Van olyan ultraverseny, amelynek végén jó esetben kapsz egy érmet a célba érkezéskor, és mehetsz is haza, ezzel szemben a Spartathlonon népünnepély fogad a célban: rengeteg ember köszönti a futókat, azt érzi a sportoló, hogy tényleg emberfeletti tettet hajtott végre. Ráadásul ekkor két hangulatos ceremónia is hátravan még. Ha nem a futás, akkor a körítés visszavonzza az embereket. A Spartathlonon barátságok szövődnek, nem mellesleg ismét át akarod élni az élményt. Ha csak az útvonalat nézzük, nem lehetne ennyire népszerű a Spartathlon, mégis van valami extrém vonzása –Magyarországon is egyre többen vágynak rá, hogy futhassanak a görög versenyen.

Nekem is vannak tanítványaim, rajtuk is ezt látom, és azt tapasztalom, hogy manapság a Spartathlon teljesítése benne van egy ultrafutó úgynevezett alapcsomagjában.

Szóval, legalább egyszer mindenki szeretné átélni ennek a futásnak az élményét, mert mítosza van, és én is azt mondom, aki elhatározza magát, és képes rá, ne hagyja ki.

Mi a legnehezebb kihívás a versenyen?

A táv is nehézzé teszi, de a kétszáznegyvenhat kilométer mellett ott van a hőség és a szintemelkedés is. Régen jártam már a verseny helyszínén, de úgy tudom, az időjárást tekintve valamelyest javult a helyzet. A szintemelkedés viszont becsapós.

Úgy érezni, hogy az első nyolcvan kilométer sík, és utána jönnek a nagy hegyek, ám ez így nem igaz: az elejétől vannak emelkedők, szinte nincs is sík szakasz.

Az utolsó harminc kilométeren is nagyon sok a szintemelkedés, amire a többség nem számít, én sem hittem a szememnek első alkalommal. Nem tűnik soknak az a háromezer-háromszáz méter szintemelkedés, ám itt rendesen futni kell a szintidők miatt, ami eléggé megnehezíti a dolgot.

A Spartathlonon nem indul, de mire készül most?

A következő versenyem a Racing The Planet keretein belül novemberben a jordániai kétszázötven kilométeres sivatagi futás lesz. Ennek a sorozatnak már két állomását teljesítettem, ott voltam Namíbiában és az Atacama-sivatagban is. Készülök becsülettel, mostanság éppen tíz kilogrammos mellénnyel edzek keményen.