Kezdjük ezt a naplóbejegyzést egy találós kérdéssel: hogy hívják a három testőrt?
Athosz, Porthosz és Aramis?
Ó, dehogy is! Ennél aranyosabb nevük van: Maszat, Marcipán és Mangó.
Maszat a legidősebb, ő nyolcesztendős terrier keverék, utána következik Marcipán, a négyéves magyar vizslánk és végül a csupán hét hónapos Mangó, aki szintén egy gyönyörű zsemleszínű vizslácska. Gyakran ők hárman kísérnek el a rövidebb-hosszabb futóedzéseimre, és tulajdonképpen miattuk vágok neki már kora hajnalban a távjaim zömének. A nyári hőségben ugyanis délelőtt kilenc óráig szoktam kimenni sétálni a kutyákkal – esetünkben ugyebár futni. A három kedvenc közül az idősebb Maszat az, akivel kapcsolatban kétszer is meggondolom, hogy jöjjön-e, vagy sem, ugyanis nála a kora és az alkata miatt sem lehet óriási távokkal kalkulálni, viszont az is igaz, ő vágja le a legnagyobb hisztit, ha véletlenül úgy jön ki a lépés és az edzéstáv, hogy neki otthon kell maradnia. Szóval, Maszat esetében tizenöt kilométer a határ – de a leggyönyörűbb élmény mindig az, amikor a három kutyánkkal futhatok együtt!
Mangóval kapcsolatban is vannak még szabályok. Ugyebár ő még nincs egy éves, úgyhogy neki is limitálom a távjait, sőt korábban arra gondoltam, ilyen fiatalon még ki sem viszem magammal a hosszabb edzésekre; de ez szinte lehetetlen volt, mert egy vizslának a szimpla sétálgatás egész egyszerűen nem elég. Ráadásul Marcipán olyan szépen megtanította neki, mit és hogyan kell csinálni addig, amíg együtt futunk, hogy villámgyorsan és tökéletesen ráhangolódott ő is a kis csapat mozgására.
No hát, hihetetlen élmény a három kutyával együtt róni az erdőt, mezőt! Hihetetlenül jó fejek. Nekem soha nem kell rájuk szólnom, mit és hogyan csináljanak, nem kell kiabálnom, hogy jöjjenek vissza. Szabadon kergetőznek, néha tesznek pluszköröket, kitérőket, elindulnak egy szag után, de katonás rendben, szabályos időközönként mindig megjelennek mellettem, jelezve, hogy figyelnek, itt vannak a közelemben.
Boldogok így együtt nagyon.
Miközben ők futkosnak, aközben én simán tudom végezni az edzéseimet, és közben jó érzéssel tölt el, hogy velem, mellettem vannak futás közben is. Általában előttem járnak, pontosan ismerik az útjainkat, viszont minden kereszteződésben bevárnak – olyan kis okosak, tudják, hogy néha másfelé is fordulok. Arra viszont mindig figyelek, hogy a kedvenc fürdőhelyük mellett elfussunk a másfél órás edzés során kétszer is. Van ugyanis az erdőben egy mélyedés, amelyben természetes módon picinyke tó keletkezett, s abban nagyon szeretnek, beleugrálni, hempergőzni, és akkor lehűlnek. Ha pedig inni akarnak, akkor van egy aprócska forrás útközben, ahol megtehetik, de a közös futásainkhoz mindig viszek magammal kutyakulacsot is, és ha menet közben szomjaznak meg, akkor úgy frissítünk.
A futás lezárásának is szertartása van nálunk: a hajnali kelés, az indulás, a kergetőzés, a pancsolás, majd a hazaérkezés után mindhárom kutya szépen sorban áll a garázs előtt, és élvezi, ahogy finoman, langyos vízzel lemosom róluk az út porát, sarát, majd utána elnyúlnak a jó meleg betonon, megszárítkoznak, és a másfél órás edzés után egész délelőtt alszanak.
Imádok velük együtt futni!
A három kutyus közül természetesen Marcipán a legrutinosabb, ő korábban a Vértesben a Vérkörön is futott velem, ami azért nem volt kis teljesítmény, mert így nyolcvan kilométert teljesített ő is.
S ha már a terep…
Elég melós hét van mögöttem, ügyeletes voltam a fogászaton, nehéz volt bepréselni az edzéseket a napba, de mentem előre, csináltam. A hét végi ügyeletek után volt egy két- és egy háromórás dombos futásom. Különösen a vasárnapi három órától tartottam, de végül akadt segítségem: egy nagyszerű társasággal a Keszthely környéki hegyekben futottunk, mégpedig a Vadlán-trail útvonalán. Belefutottunk az estébe is a gyönyörű tájban, úgyhogy a verseny szervezőjével megbeszéltem, pár nap múlva az ötven kilométeres távot együtt megcsináljuk.
A hosszabb távról jut eszembe, hogy nagy kihívás vár rám! Megyek a Börzsönybe, egy újabb „Atacama-tesztre”, ugyanis Takács Krisztiánnal, vagyis ahogy a futóberkeken belül mindenki ismeri, Csipivel három nap alatt lefutjuk a Királyrétről rajtoló és ugyanoda visszatérő százötvenkét kilométeres távot, „A Kört”.
A Kör teljesítése egyéniben is nagy álmom, és most ennek az egyik legavatottabb, legprofibb szereplője kísér majd az úton. Kint alszunk s pihenünk a szabadban, ezért is írom, hogy ez remek teszt is lesz, hiszen megtapasztalhatok több mindent is abból, ami majd szeptember harmincadikától távol Magyarországtól, Chilében, az Atacamában vár rám. Korábban már írtam, mennyire fázós vagyok, és remélem, a Börzsönyben a csillagos ég alatt kapok némi ízelítőt ebből is, mert az Atacama kapcsán az éjszakai „pihenéstől” tartok leginkább. Időközben megjöttek azok a porból készült gyors ételek is, amelyeket a sivatagban fogyaszthatok majd, úgyhogy ezeket is kipróbálhatom a gyakorlatban.
A Kör kemény terep és kemény menet lesz – alig várom, hogy elinduljunk, és futhassunk!
(Lubics Szilvi naplójának a naplója: az 1. rész itt olvasható el, míg a 2. részt itt találják, a 3. rész ide kattintva, míg a 4. rész ezen a linken olvasható)
A Kör? Kemény menet lesz!
A Kör – amelyen Lubics Szilvia teszteli majd magát és az Atacama-sivatagban is használható felszerelésének néhány darabját – a terepfutók egyik legnagyobb kihívását jelenti. Az útvonal a Börzsönyben található, a különlegessége pedig az, hogy 152 kilométeren át elkerül minden lakott települést, így a teljesítőknek a természettel kell együtt létezniük, márpedig ez a hegy még a tapasztalt túrázóknak, terepfutóknak is nehéz terep. A Kör során 7100 méter pozitív szintemelkedést kell legyőzni, sok helyütt öt-hatszáz méteres szintemelkedésű ormokat kell meghódítani, ráadásul az útvonal az időjárási körülmények miatt is viszontagságos, vadregényes, a tájékozódás még azoknak sem mindig könnyű, akik gyakran járják az erdőt. A Kör teljesítése nincs időponthoz kötve, a jelentkezők futását GPS-nyomkövető segítségével regisztrálják, ellenőrzik, és a 152 kilométert harmincórás szintidőn belül kell lefutni. A kihívás ötletgazdája Csányi László és Erdei András volt, az útvonal 2013 őszére állt össze, azóta sokan megpróbálkoztak kísérővel, kísérő nélkül harminc óra alatt célba érni, körülbelül a próbálkozók fele járt sikerrel – Lubics Szilvia kísérője, Takács Krisztián viszont már többször is sikerrel lefutotta szintidőn belül a 152 kilométeres távot.
