„Nem nagyon tudtak leülepedni a történtek, kicsit még »világbajnoki üzemmódban« vagyok, nehéz elfogadni, hogy vége és belerázódni a normális régi életbe. Újra elkezdtem dolgozni, de fejben még a vébén vagyok, hihetetlenül jó élmény volt. Amit gondoltam a stadionban tapasztaltak alapján a magyar közönség szurkolásáról, azt a valóság nem kicsit überolta.
Végig ott álltak a pálya szélén a nézők, nemcsak a Hősök terén, az Oktogonon vagy a Deák téren, volt, aki Katázott, Katizott, drágák voltak, sok erőt és energiát adtak. Az első kört végigbőgtem, akkora szeretet áradt, ami minden képzeletemet felülmúlta.
A férjem is csomó meglepetéssel készült, semmit sem tudtam ezekről, úgyhogy az első kör hatalmas »flow-ban« telt – a többi is, de akkor már arra figyeltem, hogy betartsam a megbeszélteket. Az utolsó fájdalmas és nehéz búcsúkör volt a várostól, a maratontól, nagyon-nagyon nehéz volt, nem tudom, futás után éreztem-e valaha ilyen rosszul magam, de így is életem legszebb élményeinek egyike.
Egy ideig viszonylag rendben volt a történet, nagyon jól álltam a körülményekhez képest, egyéni csúcson belül, ahogyan be is lőttük Káldy Zolival. A második körben már nem volt az igazi a pocakom, bíztam benne, hogy nem lesz rosszabb, de sajnos rosszabb lett. A harmadikban már sejtettem, hogy probléma lehet, és meg kell állnom, ugyanakkor bíztam benne, hogy csak egyszer, többször nem.
A negyedik körben tettem a kitérőt, onnan nehéz volt újraindulni, az izomzat is sokkal fáradtabb, és lélekben is nehezebb feladat. Nem jött jókor, az egyéni csúcs kis esélye is elszállt, nagyon nehéz volt fizikailag és lelkileg a folytatás. Szerencsére a közönség bevitt a célba, de az utolsó másfél körben már nagyon vártam, hogy befuthassak a Hősök terére.
A verseny előtt rövidített, kétnapos diétát csináltam, hogy ne nagyon fogyjak el, és tudjam pótolni a raktárakat, ám azért elég nagy súlyveszteséggel értem célba, próbálom hamar visszaszerezni. Nem bánom, hogy megcsináltam a diétát, nem hinném, hogy ez okozta a gondot, lelkileg sokat adott, hogy az eléhezés miatt nem kellett aggódnom, szóval jó volt ez így.
Zoli vigasztalt, mert el voltam keseredve, szerettem volna jobb időt futni – azt mondta, minden rendben volt, nagyon jól futottam, nem volt vele probléma. Ő is sajnálta a megállást, aztán ahogy telt-múlt az idő, és magamhoz tértem, kezdtem egyre pozitívabb lenni, láttam, ki mennyit romlott az egyéni csúcsához képest. Zoli megerősítette, szép futás volt, büszke rám, benne is motoszkált az egyéni csúcs lehetősége, de féltett, nehogy olyan tempót diktáljak, ami túl nagy, és beledőlök. Úgyhogy szép eredménynek tartja ezt is, elégedett, sokan gratuláltak is neki.
A verseny után még sokáig ott maradtam, másfél óra kellett, hogy bármerre is mozogni tudjak. A gyerkőcöket beérkezés után megpuszilgattam a célban, aztán hazamentek pihenni, ők is nagyon korán keltek, én meg visszamentem a csapatszállásra, ott töltöttem az éjszakát. Vasárnap volt nagy szeretgetés, örültek nekem nagyon, én is nekik, este kimentünk a záró ünnepélyre. A nagyobbik fiam jobban felfogja, ami történik, küldött üzenetet is, a kicsi annyit észlelt, hogy anya nem volt otthon, de most már igen, és le se száll rólam. Nagyon hiányoztak, sokat voltam távol tőlük.
Annyit tudok, hogy ez a hét a pihenésé, a feltöltődésé. Szeptember 24-én futok még egy maratont Varsóban, ezt Erdélyi Zsófi szervezi, két fiú és két lány vesz részt rajta csapatonként, ott lesz Szemerei Levi is. Azt követően, egy hétre rá indulok a korosztályos félmaratoni Európa-bajnokságon, és lehet, hogy a csapatbajnokságon kell majd képviselnem a Honvéd színeit. Hogy utána mi lesz, még nem tudom, az biztos, hogy kicsit pihenünk a férjemmel.
Varsóban nem szeretném kizárni az egyéni csúcsot, ha jó az időjárás, a pálya és a körülmények, megközelíthetem, mert jó formában vagyok, és jól sikerült a felkészülésem, de az időbeni közelség a vébéhez rányomhatja a bélyegét. A csapat miatt is szeretnék minél jobbat futni. Meglátjuk, hogy alakul. Ha arról van szó, nem fogok megállni a cél előtt, hogy elteljen az idő. Megvan az esély az egyéni csúcsra, igaz, nem futottam még két gyors maratont ilyen rövid idő alatt, nem tudom, hogyan reagál a szervezetem.
A világbajnokságot összefoglalva: minden szenvedés, minden könnycsepp és minden korán kelés megérte!”
