Győzelem és hiányérzet.
Ellentmondásnak tűnik, holott valóban kettős érzés kavargott Maráz Zsuzsannában, a Spartathlon női győztesében a befutót követően. Hétfőn aztán már sokkal inkább az elégedettség, a boldogság dominált.
„Most már nagyon jók az érzéseim, eleinte volt csak kis hiányérzetem – kezdte Maráz Zsuzsanna. – Nagyon vártam a versenyt, nagyon készültem, sikerült is megnyernem, viszont úgy éreztem, mintha »nem hagytam volna« ott mindent a pályán, hiányzott a »meghalás« érzése. Ez annak következménye, hogy a végét lazábban futottam már, tisztában voltam vele, nem foghat be a mögöttem lévő lány. Hűvös is volt, ezért kevésbé viselte meg a szervezetemet a verseny, és persze számított, hogy ez már a hatodik ilyen hosszú futásom volt, vagyis edzettebb vagyok. Bekocogtam a célba, már amennyire kellemesen be lehet kocogni több mint huszonhét óra és kétszáznegyvenhat kilométer után. Hétfőre aztán megérkezett az elégedettség, amikor sokadszor végignéztem, ahogy ott állok a dobogón, és hallgatom a Himnuszt.”
A Spartathlon résztvevőinek jelentős százaléka azért áll rajthoz, hogy „csak” teljesítse a kultikus viadalt, Maráz Zsuzsannának viszont nagyobb céljai voltak.
Az előző két év dobogós szereplése és a mezőny ismeretében most is eséllyel pályázhatott a pódiumra, sőt a győzelemre is.
No de egy ilyen hosszú és kemény versenyen nehéz papírformáról beszélni, ezért sem nyilatkozott arról, hogy győzni akar – inkább csak magában mondogatta, hogy meg akarja szerezni az első helyet.
„Amikor egyedül maradok, akkor szoktam magamban, magamhoz beszélni. A verseny első fele szépen eltelt, hatvan kilométerig Rácz Róberttel mentünk együtt, beszélgettünk, ez sokat segít, elvonja a figyelmet. Utána egyedül maradtam, majd nyolcvanegy kilométernél felértem a cseh Katerina Kasparovára, vele mentem úgy ötven-hatvan kilométert. Aztán az egyik időmérő pontnál megállt átöltözni, és egyedül haladtam tovább, mert későbbre terveztem az öltözködést. Általában nem szoktam ruhát váltani, maximum egy kabátot veszek fel, de most muszáj volt, mert az esőben mindenem átázott. Sok időt veszítettem, amíg a vizes ruhákat lerángattam magamról, de megérte, mert utána sokkal komfortosabban futottam tovább. A következő esőig. Szóval, amikor egyedül futottam, próbáltam arra gondolni, milyen szép lesz a vége, igyekeztem motiválni magam. Az utolsó húsz kilométer már nagyon nehéz, addigra elfárad az ember, szinte minden lépés fáj, akkor azt mondogattam magamban, hogy hallom majd a Himnuszt, sőt szavaltam is, énekelgettem, ez nagyon jó motivációnak bizonyult.”
A magyar ultrafutó elmondta, 190 kilométer körül jött el neki a verseny legnehezebb pontja, amikor az egyik emelkedőn hányingert érzett, és szédülni is kezdett.
Ekkor az is eszébe jutott, hogy a 24 órás Európa-bajnokságon hányt, szédült, majd elájult, de most nem szeretett volna hasonlóan járni. Az emelkedőnél utolérte Mihalik Róbertet, aki mondta neki, inkább sétáljanak csak felfelé, így addig az emésztőrendszer is pihent, felszívódott a korábban elfogyasztott táplálék, utána pedig újra megjött az erő a továbbfutáshoz.
„Nem mondanám, hogy én vagyok a legjobb női ultrafutó, maximum azt, hogy az egyik legjobb. Egyébként sem érzem, hogy ettől bármi is változna. Benne vagyok a top háromban, sok munkám is van a sikerben, hazudnék, ha azt mondanám, nem jó érzés – de nem leszek különb ettől. Eddig csak a Spartathlonnal voltam elfoglalva, most teljesítettem harmadszor. Harmadik, második és első is voltam, így azt hiszem, el kell engednem a versenyt és más irányba néznem. Sok szép viadal van még, csak ne lenne ez annyira vonzó. Most egy kicsit lubickolok még a sikerben, aztán elkezdem keresni, milyen versenyeken indulhatnék. Decemberben negyvennyolc éves leszek, és öreg mamaként is szeretnék ide visszatérni, viszont ha az eredményesség is számít, akkor még egy-két jó évem lehet, amit szeretnék kihasználni.”
