Ha azt mondom, Spartathlon…
Gyönyörű emlék! A tavalyelőtti harmadik és a tavalyi második helyezés után idén megnyertem a Spartathlont. Szoktam mondani, hogy elfutottam Zorba elől, ugyanis Görögországban szeptemberben egy hurrikán – a meteorológusok őt keresztelték el Zorbának – kísérte végig a mezőnyt a teljes, kétszáznegyvenhat kilométer alatt. Ilyen viharos versenyen még soha nem futottam. Volt víz, orkánerejű szél, villámlás, úgyhogy duplán is emlékezetes ez a verseny, de a győzelem mámora volt a legcsodálatosabb.
Ha azt mondom, kétezer-tizennyolc…
A futóéletemben ez volt „a” legszebb év! Mostanában nem győzök meghatódni, ugyanis december hetedikén megkaptam a Komárom-Esztergom megyéért kitüntető díjat, majd öt nappal később Esztergom sportjáért kitüntetést vehettem át.
Ha azt mondom, kétszázötven kilométer…
Ennyi lesz a következő nagy kihívásom távolsága. Megyek Japánba! Áprilisban ott lehetek a dallamos nevű Sakura Michi International Nature Run rajtjában. Nagoya és Kanazawa között kétszázötven kilométer vár rám, illetve ránk a legendás versenyen, amelyet egyébként a Spartathlonnal egy szinten emlegetnek.
Ha azt mondom, cseresznyefa…
A Sakura Michi-verseny emléket állít Rjódzsi Szatónak, aki az egyik legenda szerint buszsofőr volt, a másik szerint pedig árvaházban dolgozott, de a történetekben az a közös vonal, hogy elhatározta, a Honsú szigetét átszelő utat végigülteti cseresznyefával, ezzel is jelképezve az általa tisztelt és szeretett életet. A haláláig kétezer cseresznyefát ültetett el. A verseny szervezői pedig a legendája előtt tisztelegve a részvevőkkel közösen minden évben új és új fát ültetnek. Akik látták már az utat, azt mondják, káprázatosan gyönyörű.
Ha azt mondom, Simonyi Balázs…
Ő például már látta ezeket a virágzó japán cseresznyefákat! Amúgy éppen Balázs ajánlására tudtam bekerülni a Sakura Michi mezőnyébe. Erre az ultraversenyre ugyanis Japánon túlról nem lehet csak úgy jelentkezni, regisztrálni. Összesen huszonhat külföldi vehet részt a nagy megmérettetésen, és kizárólag olyan futó ajánlására, aki már teljesítette a kétszázötven kilométert.
Ha azt mondom, magyarok…
Akkor a Sakura Michire készülő négy magyar hosszútávfutó nevét kell megemlítenem. Hatalmas megtiszteltetés a hazai ultrafutásnak, hogy tavasszal a huszonhat külföldiből négyen leszünk ott: rajtam kívül Büki Tivadar, Simonyi Balázs, Roskovics Miklós.
Végig a Cseresznye úton
A Honsú szigetét átszelő Sakura Michi International Nature Run 250 kilométer hosszú ultrafutóverseny, a távot harminchat óra alatt kell teljesíteniük az indulóknak. Ami a kihívásban plusz erőpróba a futóknak, hogy minden szakaszpont közötti távot adott szintidőn belül kell megtenni, ráadásul a verseny első felében emelkedőnek, míg a második etapban lejtőnek kell futni. A szervezők csupán huszonhat, Japánon túlról érkező futónak adnak lehetőséget az indulásra, de az elmúlt időszakban már magyar ultrások is állhattak a rajtvonalon, így a Maráz Zsuzsa által is említett Simonyi Balázs. A Sakura Michi – „Cseresznye út” – legendájáról a másik magyar ultrafutó, Török-Illyés László is beszámolt, az ő írásából többek között kiderült, hogy nem csupán a szintekkel kell megküzdeniük a részvevőknek, hanem a különböző szakaszokon a hőmérséklet különbségekkel is, mert amíg sík terepen olykor 25-27, addig a hegyvidéken mínusz 5 és 10 Celsius-fok körüli a hőmérséklet, ráadásul az Ultrabalatonnal, Spartathlonnal ellentétben a japán ultratáv során a versenyzők nem kaphatnak egyéni kíséretet, segítséget.
Ha azt mondom, ötezer méter…
Kerekítve ennyi lesz a szintemelkedés a versenyen. Kemény menet vár ránk. Ahogyan azt Simonyi Balázs élménycikkében olvastam, először felfelé futunk a szigetet elválasztó hegyre, aztán pedig lefelé.
Ha azt mondom, szeptember…
Még nem látom tisztán a jövőt, mert a szeptember lesz a legbizonytalanabb hónapom. A Spartathlonra visszavágyom, ugyanis húz vissza, magához. De… Görögországban korábban is lesz egy nagy verseny – lehet, hogy kicsit keményebb kihívás is, mint az Athén és Spárta közötti út –, úgyhogy elképzelhető, hogy azon indulok el. A bizonytalanságom pedig abból fakad, hogy ősszel rendezik Franciaországban a huszonnégy órás világbajnokságot, s az a verseny, illetve a szeptemberi Spartathlon összeegyeztethetetlen. Néhány hónapja még olyan egyszerűnek tűnt a kétezertizenkilences év… Korábban ennek a „körözős”, huszonnégy órás világbajnokságnak a helyszíne Ausztria volt, s tavasszal rendezték volna. Csakhogy az osztrákok lemondták a rendezést, így került át Franciaországba a vb, a franciák viszont szeptemberre vállalták az átvételt – én pedig most itt vagyok Esztergomban és minden nap tépkedem a virágszirmokat, hogy ide megyek, oda nem megyek, oda megyek, de ide nem megyek… Szóval, még nem döntöttem el.
Ha azt mondom, Ultrabalaton…
Ez lesz a meglepetés, ugyanis nem futok az UB-n – hanem kerékpározom.
Ez csak vicc?!
Nem vicc! Tényleg tekerek majd, ugyanis a tervek szerint a jövő évi Ultrabalatonon indul Nagy Katalin, és én lehetek a kísérője. Már most érzem, fantasztikus élmény vár rám. Egyrészt azért, mert Kati Amerikában él, s hogy hazajön, ismét futni akar az UB-n – kétezertizenháromban ő nyerte –, másrészt pedig azért, mert nagyon jóban vagyunk, de ritkán találkozunk, és boldogság lesz őt kísérni, frissíteni a balatoni kétszázhuszonegy kilométeren.
Ha azt mondom, pályacsúcs…
Nagyszerű kihívás: az Ultrabalaton pályacsúcsát a nők között én tartom – még kétezertizenötben 21:45:59 óra alatt teljesítettem a távot –, úgyhogy Kati előtt jövő májusban adva van a kihívás.
Ha azt mondom, „Suhanj!”…
Az álmomról beszélünk. Az álmomról, amelyet nem könnyű megvalósítani. Arra gondoltam, hogy ultratávon – mondjuk a korinthosz.hu nyolcvan kilométeres versenyén – látássérült futót kísérnék végig az úton. Ez azért jelent kihívást, mert nekem kellene a társamat futva vezetni, irányítani mindvégig, tehát teljes szinkronban, összhangban kellene a teljesítést véghez vinnünk, s hogy ne feledjem, előtte edzeni is közösen. Ezt az ötletet már felvetettem a Suhanj! alapítvány vezetőjének, Gusztos Péternek, idővel kiderül, mit és mikor lehet ebből megvalósítani.
Ha azt mondom, Hospice…
Meghatódom. A legtöbb futásom alkalmával hordom a sárga nárciszt, mert fontosnak tartom, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek az életükből hátralévő pillanataik a lehetőségek szerint könnyebbek lehessenek, és ezért is próbálok tenni a magam módján a Hospice-házak működtetéséért. Az is a terveim között szerepel, hogy felajánlom a kilométereimet, és azok, akik fontosnak tartják, hogy egy-egy embernek könnyebb legyen elbúcsúznia ettől a világtól, a futásaim révén is segíthetnek, ahogy akarnak és tudnak.
Ha azt mondom, médiahiszti…
Kicsit belebetegedtem. A Spartathlon-győzelem után mentem a televíziós stúdiókba, nyilatkoztam, riportokon, interjúkon vettem részt, hajnalban keltem, utaztam Budapestre és vissza Esztergomba, mert siettem dolgozni, és az egyik este azt vettem észre, hogy belázasodva rohantam végig a napot. Az ultratávok teljesítése során alaposan kimerül a szervezet, és bár nem vagyok megfázós, ágynak dőlős, de a sűrű találkozások, programok, beszélgetések során csak sikerült elkapni a betegséget. Ráadásul a Spartathlon után még napokig felpörögve éltem a napjaimat, aludtam négy órát, indultam, mentem, beszéltem, nyilatkoztam, dolgoztam, és ettől a szervezetem besokallt. Persze, azt azért bevallhatom, eleinte élveztem a kis nyüzsgést körülöttem.
Ha azt mondom, edzősködés…
Izgatottan mondom, hogy tanulom és csinálom! A tanítványaimra nagyon büszke vagyok, mert szép eredményeket produkáltak idén.
Ha azt mondom, Lőrincz Olivér…
Büszke vagyok, hogy olyan nagyszerű trénerem van, mint Lőrincz Olivér. Ráadásul ő immár nem csak edzésterveket ír, hanem továbbképzést is tart nekem, mi több, van egy nagyívű terve, vagyis inkább tervünk is.
Figyelek…
Azért haraptam félbe a mondatot, mert ez a terv még titok.
Ha azt mondom, terepfutás…
Nyugalom, békesség. Nem is olyan régen a Piros 85 terepfutás győztesével, Tiricz Irénnel futottunk együtt. Inci fantasztikusan jó futó, s talán neki is jól jött, hogy végre kicsit lassíthatott, mert alkalmazkodnia kellett az én tereptempómhoz. Nagyon élveztem a futást vele, csodálatos helyeken jártunk, feltöltődtem. Ennyi jó és szép után nagyon várom a karácsonyt, az új évet és a jövő évi kihívásokat. Boldog vagyok.
Szorgalom = siker
Maráz Zsuzsanna történetét már többször is „megénekeltük” a csupasport.hu oldalon. Az 1970-es születésű esztergomi ultrafutónő a szülés után kezdett el kocogni, még Dorogon a futballpálya körül rótta a napi tíz körét (négy kilométert), majd idővel fokozatosan növelte a távot. Hogy atlétikus mozgásra született, azt bizonyította, hogy előbb a félmaratoni, majd a maratoni, később pedig az ultratávokon is eredményes volt. Igaz, a történethez hozzátartozik, hogy a futónő minden teljesítésére nagy szorgalommal felkészült, a kocogóidőszak után ugyanis rájött, a tudatos edzés, a táplálkozás, a frissítés mind-mind hozzátesz ahhoz, hogy jó eredményeket érjen el. Magyarország ikonikus versenyén, az Ultrabalatonon előbb csapatban, majd váltóban állt rajthoz, s amikor egyéniben indult, a női mezőnyben győztesként ért célba, sőt egymás után háromszor is ő volt a legjobb (2015, 2016, 2017), s az első ilyen teljesítése során mindjárt 21:45:59 órás pályacsúcsot futott. Az eddigi pályafutása során több maratoni táv fölötti versenyt nyert (Szőlőskör, korinthosz.hu, Optivita, Sárvári hat és tizenkét órás bajnokságok), tavasszal pedig már magyar válogatottként szerepelt a temesvári 24 órás Eb-n. Az ultrafutás legendás versenyén, a görögországi Spartathlonon volt már második (2017) és harmadik (2016), míg idén 27:04:28 órás idővel lett a női mezőny győztese az Athén és Spárta közötti 246 kilométeres távon.
