– Milyen volt az idei Korinthosz szervezői szempontból?
– A változó tényező mindig az időjárás. Az idén kicsit ijesztő volt, hogy a 160-as indulókat már tíz kilométernél eláztatta egy zápor, aztán kora estére még volt két kisebb vihar. Volt olyan futó, aki jeget is kapott. Mi a frissítőpontokon készültünk jéggel, de az ég is beszállt sajnos a hűtésbe. Azért is aggasztott, mert voltak 12 órás stuffpontok, és nem mindegy, milyen körülmények között ácsorognak a kollégák, no meg persze a versenyzők miatt sem mindegy. De a futók is helyén kezelik a versenyt, nagyon jó a viszonyunk velük. Magyar Péter, a Garmin képviselője szerint a rendezvény folyamatos pluszt ad, ami a bankettben csúcsosodik ki.
Örömteli, hogy a verseny vége után is ott maradtak a városban a futók, hogy kicsit újraéljék még egy afterpartyval az eseményeket.
– Mi volt a legnagyobb nehézség idén?
– Nyolc olyan frissítőpont van, ami két műszakos, és a második műszak tíz-tizenegy órás: nos, ez logisztikailag és emberileg is nehéz.
A nevezetes szelfi: Maggiola és Szkridon Gellért
– Szakmailag érte bármilyen meglepetést?
– Az esélyesek nyertek minden távon. Horváth Renátáról tudtuk, hogy jó futó, de négyen tapasztaltabbak voltak nála, viszont látszott, hogy Reni tehetséges, és megérdemelte a győzelmet. A legcsodálatosabb pillanat ugyanakkor nekem Benes Bea befutója volt, aki 13-14 másodperccel ért be a szintidőn belül. Irgalmatlanul drukkoltunk neki! A rajtnál volt egy megemlékezés, ami miatt kicsit később indult az óra, így csak a chippelés után derült ki, hogy sikerült Beának. Szép pillanat volt, amikor Érsekcsanádon szinte együtt ért be Szkridon Gellért és Enrico Maggiola, majd a pont után megálltak és csináltak egy szelfit arról, amikor Enrico átvette a vezetést Gellérttől. A képen is látszik, hogy mennyire jókedvűen történt a helycsere, sportszerűen és szeretettel fogadták egymást – a fotót még a verseny alatt elküldték a szervezőknek is. Gellért Gálik Ervinnel is készített ilyen fotót, és mesélte, hogy minden szembejövő ismerős futót megölelt, majd ment tovább. És volt egy 160-as befutó is, amelynél a cél előtt az egyik futó utolérte a társát, aki elcsigázva kocogott, de nem előzte meg, hanem alákarolt, bekísérte, és fogta a kezét, hogy a fáradtabb futó idejét mérhessük le először.
– Az imént említette a megemlékezést…
– Istenes Nikolettre emlékeztünk a 80-as rajtnál, aki korábban ezen a távon teljesítőnk volt. Sajnos nemrég betegségben fiatalon elhunyt.
– Mennyire vált be, hogy nem engedélyeztek biciklis kíséretet?
– Megoszlanak a tapasztalatok. Volt, akit zavart, hogy egyedül kellett mennie, de többen mondták, hogy többre tartják a saját teljesítményüket biciklis kísérő nélkül – csak magukra számíthattak, és nem volt babazsúr.
A győztes dicsérete
Nemrég a 160-as távon győztes Enrico Maggiolával is beszélgettünk, aki elmondta: minden adva van ahhoz, hogy a Korinthosz még fajsúlyosabb verseny, egyfajta magyar Spartathlon legyen.
– Összességében szakmailag sikeres volt a verseny?
– A teljesítés aránya jobb, mint amit vártunk, és jobb volt az elmúlt évekhez képest is. Ebben benne van a kedvező időjárás is, és a mezőny felkészülten érkezett.
Aminek igazán örültünk, hogy a férfiaknál és a nőknél is nagyon sokáig valódi verseny volt, több esélyes indult, akik versenyeztek egymással. Nem egyvalaki verte agyon a mezőnyt, hanem hárman-négyen mentek.
– Ha jól tudom, azért panaszkodtak is a futók.
– A Sió-töltés sajnos felázott. De megjegyezném, hogy terepfutóknál néha nyakig érő sárban kell „elevezni” egy-egy 15-20 kilométerre levő frissítőasztalig, úgyhogy kicsit másképp kezelem ezeket az információkat.
– Mik lesznek a változások a következő évben?
– Lesznek, az biztos, de még csak annyit mondhatok, hogy nem könnyítjük meg a futók dolgát. Az a célom, hogy a Korinthosznak legyen súlya. Elismert teljesítményt jelentsen, és ezt nem szeretnénk ingyen adni.
(nyitó képünkön Márkus Öcsi – fotó: Tumbász Hédi)
