34:32:55-ös idővel a legjobb magyar női teljesítő lett a Spartathlonon. Mi jutott eszébe, amikor beért a célba?
Az, hogy végre sikerült elérnem azt, amiért hosszú évekig dolgoztam – nyilatkozta a Csupasportnak Balázsiné Boros Linda. – Alig akartam elhinni, hogy ott vagyok, és végre megérinthetem Leonidasz szobrát. Fáradt és boldog voltam egyszerre, rengeteg kemény edzés és felkészülés van ebben a teljesítésben.
Milyen célokkal vágott neki a versenynek?
Mindenképpen szintidőn belül akartam célba érni, azonban konkrét időeredményt nem lőttem be. Az volt a cél, hogy végig másfél-két órán a szintidőn belül legyek. Ez tökéletesen össze is jött, tudtam tartani. Persze, titkon a lehető legjobban akartam teljesíteni, de nem érdekelt az, hogy hányadik helyen érek célba. A verseny előtti hetekben sokat változott a rajtlista, volt, aki visszalépett, volt, aki a várólistáról került be, így nem tudtam, mire számíthatok. Éppen ezért nem is figyeltem a többiekre, csakis magamra koncentráltam.
Nagy dolog egy sportoló életében, amikor először teljesíti a Spartathlont. Milyen volt a futás?
A felkészülés alatt szépen megterveztük a szakaszokat, végig koncentráltan haladtam. Azt mondták a többiek, ez kívülről is jól látszott. Az első nyolcvan kilométeren egyedül haladtam, majd a segítőimmel arra figyeltünk, hogy minél kevesebb időt töltsek a frissítőpontokon. Maximum öt percet töltöttem egy ponton, ez alatt frissítettem, pihentem, és megmasszírozták a lábaimat. Először féltem, hogy menni fog-e, ám végig tudtuk ezt tartani, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy feladom.
Hajnalban volt egy-két olyan pont, amikor eléggé álmos lettem, ám a kóla és a kávé segített. Összességében elégedett vagyok, az utolsó tíz kilométeren megkérdeztem a kísérőimet, ha belehúzok, akkor kezdődhet-e két hármassal az időm, ám azt mondták, ne foglalkozzak ezzel, csak fussak. Abban a pillanatban nagyon szerettem volna, ha harminchárommal kezdődik az időm.
Mi volt a legnehezebb?
Az utolsó ötven kilométer. Nem feltétlenül a terep vagy az időjárás miatt. Az ember azt gondolná, ha lefutott közel kétszáz kilométert, az utolsó ötven bárhogy is, de meglesz. Az utolsó szakasz ténylegesen nagy kihívást jelentett.
Volt valami, amin meglepődött?
A hegyi szakaszt vártam a leginkább, arra készültem, hogy nehéz lesz és hideg, ám kellemes csalódás volt, élveztem, és még vissza is tudtam tekinteni a völgyre. Gyönyörű volt az éjszakai kilátás, a fények és a táj, a hőmérséklet is kellemes volt, sokkal jobb, mint amire számítottam. Az utolsó ötven kilométerrel ellentétben ez remekül esett. Aztán ott voltak a kutyák… Előzetesen tartottam tőlük, mivel nagyon félek az idegen kutyáktól, s köztudott, hogy a Spartathlonon könnyen találkozhatunk velük. Eggyel találkoztam, ám szerencsére akkor egy argentin úrral futottam együtt. Ugatott minket, jött velünk, a futótársam odadobott egy pogácsát neki, ám miután megette, tovább követett minket. Rákiabáltunk, és lemaradt, ennyivel megúsztam a kutyatémát.
Mennyi időre volt szüksége kipihenni magát?
Remek volt a regenerációm. Miután beértem a célba, egy-két vízhólyag volt a talpamon, de nem fájt a lábam, és nem volt izomlázam sem. Vicces volt, ahogy levettem a cipőmet és a zoknimat, és az összes lábujjkörmömön hibátlanul volt fent a körömlakk. A legtöbben csodálkoztak körülöttem, hogy ez hogyan lehetséges… A kísérőim minden adódó lehetőséget kihasználtak, s amikor lehetett, megmasszírozták a lábaimat, szerintem emiatt bírtam ilyen jól. A célba érkezés után simán odasétáltam az autóhoz, majd a szállásra mentünk. Nagyon jót pihentem, másnap semmim sem fájt.
Hogyan működött a kísérőcsapat?
Nagy előnyöm, hogy gyorsan tudok alkalmazkodni a nem várt szituációkhoz. Előzetesen három kísérő jött volna velem: Erdélyi Nándor edző, Nagy Gyöngyi sportpszichológus és a párja, Czinege Erik. Nándi az utazás előtt koronavírusos lett, így nem tudott velem tartani. Gyöngyiék csütörtök este érkeztek volna, ám késett a gépük, így furcsa szituáció alakult ki, csak a pénteki rajt előtt másfél órával találkoztunk, akkor beszéltük meg a stratégiát.
Ám emiatt nem izgultam egy pillanatig sem. Remekül összedolgoztunk a verseny alatt, Nándi pedig online tartotta velük a kapcsolatot, itthonról követett. Le a kalappal a segítőim előtt, nélkülük nem tudtam volna teljesíteni a Spartathlont. Nem voltunk összeszokva, ám Görögországban igazi csapattá váltunk.
Mi a következő célja?
Miután hazaérkeztünk, egy kis ürességet éreztem. Általában nem egy évre, hanem hosszabb időre tervezek a versenyekkel, úgy nem tudok létezni, ha nincs előttem konkrét cél. Jó lenne a Spartathlonon időt javítani, ám másik kontinensen is szívesen versenyeznék. Most elkezdem ismét a felkészülést, s biztosan gyorsan kiderül majd, hogy milyen célokat tűzhetek ki magam elé.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
