Vannak ezek a hosszan tartó körözgetős versenyek.
Nem a Balaton meg a Velencei-tó, hanem amikor egy-másfél kilométeres körön (illetve lehet az mindenféle geometriai alakzat) kell hat, tizenkettő, huszonnégy, negyvennyolc órát vagy hat napot cirkálni.
Már részt vettem pár ilyen eseményen, de ha megfeszülök, akkor sem tudom megmondani, hogy ebben mi a jó, és azt sem, hogy miért és minek veszek részt mégis rajtuk újra és újra.
Jó, mazochizmus, de akkor elmegyek egy BDSM-partira, oszt csókolom, így kell lennie valami más magyarázatnak miért is lehet vonzó az ilyen típusú verseny, de mivel nem áll velem szemben egy MTA-s pszichoanalitikus, így fogalmam sincs.
Hogyan lehetne leírni a körözős verseny adta élményt?
Na, az csupa sípszó lenne, illetve 4r234t425gh4325gx232i3ro1p4ti324po3ő3o23p9p248ő581 továbbá Á/%+%/+!+!”TF”+V+GR%BH%+/. Persze az idő mindent megszépít, jó esetben, de ott, az adott pillanatban ismételten felmerül bennem a kérdés: hogyan kerültem én ide?! Kelhetek fel hét végén hajnali ötkor, rámolhatok, bedobok két ristrettót, hogy valamit érzékeljek a világból, majd pár nyugtatót, mert túlságosan sokat érzékelek a világból. Megtörténik az istenekhez történő fohászkodás, adjanak ihletet a futáshoz, mert önerőből méltatlannak érzem magam arra, hogy ilyesféle cselekedetet véghez vigyek, majd ne is húzzuk a dolgot, jön az in medias res, a start, és onnantól kezdve sok minden lezajlik, bár kívülről szemlélve semmi.
Nincsenek nimfák meg akhájok, csak a verseny népszerűségétől függő létszámú humanoidok, akik köröznek órákig, majd megállnak.
Na, ezzel nem nagyon lehetne megtölteni egy eposzt, hexameterekkel nem is bajlódom.
Általános probléma, hogy az embereknek alig van idejük valamire, mert minden bizbasszal elmegy az idő, és örvendetes esemény, ha akad pár óra, horribile dictu, akár egy nap, mikor az ember végre nem csinál semmit. Na, a körözős verseny azon kevés alkalmak egyike, amikor az embernek baromi sok ideje van, és annyira nem boldog tőle. Mi is hozhatná le az embert az életről jobban, mint mikor eltelik a folytonos körözéssel nyolc óra, aztán némi fejszámolással rájön, még hátravan tizenhat, és inkább lapátolna polóniumizotópot, mintsem folytatná az egész értelmetlen körforgást. Aztán mégis folytatja, már ha nem jön közbe semmi, a már megszokott fosás-hányás-fájdalom triumvirátusból, illetve nem üt be a mentális krach, amiből illene kijönni.
Utóbbiból fogalmam sincs hogyan lehet, mert láttam én már megzuhanásokat, majd csodás feltámadásokat, de jómagam az első stádiumnál megakadok, és aztán nincs az a fizikai erő, lelki- vagy konkrét fröccs, kaja, pia, ami ki tudna húzni az egzisztenciális válságból, amelynek következtében random módon sírógörcsök kapnak el, és mondanám, hogy kirohannék a világból, ha a kataklizma közepette képes lennék bármilyen mozgást végezni.
Mindez, persze, kívülről nem látszik.
Ha felszerelnénk egy webkamerát, hasonló izgalmaknak lennénk szemtanúi, mintha egy tyúkólat néznénk éjszaka, de kit érdekel a külcsín akkor, amikor az igazi dráma az ember lelkiben zajlik kegyetlen: elveszett a haza, a ló, és még vagy három lábujjköröm is. És ne feledd, mindezért képes voltál még fizetni is keményen!
A feloldozás, persze, azaz a kürtszó (vagy mi az) megszólalása okoz némi fizikai és lelki megkönnyebbülést, mint Hektor apjának, mikor az napok múlva megkapta végre fia megkínzott holttestét. Na, hasonló állapotban ül le az útpadkára az egyszeri futó. Nincs olyan sejt a testében, amely ne okozna pokoli fájdalmakat, de végül is kit érdekel, vége, akármilyen is lett az eredmény, a nekrológba megér egy külön fejezetet – majd eszedbe jut megint, hogy mindezért fizettél, szóval inkább mégse.
Konstatálod, hogy szép dolog a futás, meg hasznos, de azért lófütty, mindennek van határa, és megfogadod az összes le- és felmenődnek, valamint minden szentnek, akit épp fel tudsz sorolni, hogy ilyen irgalmatlan baromságot a büdös életben nem csinálsz soha.
Majd hazamész, egy nap múlva ránézel a versenynaptárra, hogy két hónap múlva lesz valami tiroli huszonnégy órás futás, gondolkodsz fél percig, majd rányomsz a jelentkezési gombra, és az előtted álló kínok előtt még meg kell vívnod majd azt a nehéz küzdelmet, miként adagolod be a famíliának, hogy megint rád jött az öt perc.
Ekkor elgondolkodva hátradőlsz, és felpattintasz egy sört.
Az élet nem más, mint egy nagy körözés…
(Címlapfotó: sixard – hatórás ob)
