Kismillió verseny van már egy évben. Ez mind szép és jó, az ember a bőség zavarában olykor már nem is tudja, mit válasszon egy adott hétvégén. De kíváncsi szemeiteket a pázsitra vessétek! A futók és szervezők egy része is kezd egyre környezettudatosabbá válni, de sok esetben nehéz ezt kivitelezni. Főleg terepversenyeken figyelhető meg a tendencia, hogy a különböző állomásokon már nem adnak műanyag poharat: hozzál magaddal sajátot vagy kulacsot, azt megtöltjük. Tök jó kezdeményezés, mert hát azt a maradék erdőt ne hányjuk már tele használt poharakkal. Terepverseny esetében mindez könnyebben is kivitelezhető, mert nem tömörül a rajtnál harmincezer ember, de a nagyobb rendezvények azért odacsábítanak több száz vagy ezer résztvevőt is, még akkor is, ha van kikötés: saját kulaccsal rendelkezz, vagy marad a lefetyelés a folyóból, ha valaki annyira át akarja élni a nomád életmódot. Azt hiszem, emiatt senki nem panaszkodott – sőt! Nyáron beleestem abba a hibába, hogy volt nálam ugyan kulacs, de félig lötyögött benne az izó, s negyven Celsius-fokban ki vágyik a pimpós löttyre, ha az állomáson van kóla. Látom, nincs pohár, „hubazz”, hát a tujának adtam egy kis izotóniás löketet – remélem, túlélte.
Bele a kóla, és utána tök jó a maradék távot hideg kólával végigbüfizni. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem tartozik bele a természet hangjaiba, bár semmilyen bagzó vaddisznó érdeklődését nem váltottam ki, lehet, magasabb frekvenciára kell váltanom.
Tömegrendezvényeken egyelőre elképzelhetetlen, hogy minden induló saját poharat használjon Fotó: shutterstock
A nagyobb probléma a nagy számú tömegrendezvények esetében fordul elő, amikor sokkoló fotókkal tanúsítják, mit ittál tavaly nyáron, mert mindenhol pohár van – bár tudomásom szerint azért igyekeznek egy városi félmarcsi vagy marcsi után is gyorsan összekaparni az elhajított pohártömeget. Legalábbis az esemény lezavarását követő napon már nem nagyon látni az elhullott poharak tetemeit. Felvetődik hát a költői kérdés: több tízezres tömeg esetében kérhető-e, hogy mindenki vigyen magával kulacsot? Az élmezőny esetében talán nem gond, de a fennmaradó tömegnél nem hiszem, hogy nagy népszerűségnek örvendene az ötlet.
Mert hát, mi az, hogy kiperkálok húsz rugót, oszt még inni sem adtok. Ha meg viszem a kulacsom, álljak tíz percet sorban, mire megtöltitek? Szóval ja, azt hiszem, egy darabig marad a poharas megoldás. Tudom, nem kosármeccs, de ha már pohár, akkor legalább a kukászsákba találjunk már bele. Nem tisztem a népnevelés, mire fel, én is dobtam már el poharat, fiatal voltam, és kellett a pb, szégyelltem is kicsit magam utólag.
De ebből meg adódik egy másik kellemetlen szitu, hogy vagy száz métert a poharakon meg a csúszós betonon kell letudni lehetőleg eltaknyolás nélkül, miután az ember amúgy is ifjúkori dzsúdós tudását igyekszik feleleveníteni a hígított és általában viharpusztulatosan rossz izóért való küzdelem során az asztalnál. Mondjuk, sosem dzsúdóztam, de idegállapotban előjön az emberből a nyolc danos mester.
Azóta, mondjuk, nem is voltam bazi nagy rendezvényen, kisebb aszfaltos versenyen meg azért már csak cinkes poharakat hajigálni – megy a zsákba, de ha kellően sikerül tököket növesztenem, ivászat nélkül is valahogy letudok egy félmarcsit, persze csak megfelelő klíma esetén, hogy ne legyek aszott tengeri szivacs.
Mit lehet tenni?
Így kibicként azt tudom mondani, hogy sörözni.
Illetve, ha lehet kulaccsal menni, sokan futnak városi maratonin is szopózsákkal, bár a mazochizmus erre a magas szintjére még nem léptem. Ha meg kényelmesek vagyunk, és mindkét kezünket szeretnénk szabadon lengetni, akkor azt a nyamvadt poharat dobjuk be a zsákba, mert tényleg, három kilométer múlva lehet, seggen csúszva hagyjuk el a pontot. Na meg aztán jönnek a cikkek, hogy nemcsak lezárták megint az egész várost, és itt futkorásznak ezek a hülyék, én meg nem tudok elmenni a sarki közértbe Dunakavicsért, hanem ezek rosszabbak, mint a brit turisták, szétszemetelik a drága utat, a halak meg mind kihalnak.
Aztán persze lehet számolgatni, akinek annyira fontos, mennyire befolyásolja a teljesítményét, hogy, mondjuk, negyvenkét kilométeren át cipel egy kulacsot vs. megáll öt-tíz kilométerenként pár másodpercre inni.
Szóval, miután álmatlan éjszakákat töltöttem azzal, hogyan lenne megoldható ez a probléma, arra jutottam, hogy fogalmam sincs, de a zsákos megoldás talán nem olyan kivitelezhetetlen, nem vesz el több időt beledobni, mint az út szélére elhajítani; illetve ha nincs a látótávolságunkban elérhető szemetes, vigyük el a következő állomásra az inkriminált tárgyat, annak a pár grammnak a cipelése nem hinném, hogy olyan drasztikus mértékben csökkentené a teljesítményt. Illetve a kulacs, és akkor végig mehet a már megszokott, kézműves izó kortyolgatása, így az kulináris élvezetek is megmaradnak.
