Résztávozás nélkül nem edzés az edzés!
Több profi, de néhány hobbifutó ismerős is beszélt arról, hogy a versenyfelkészülésük edzéseiből sohasem hiányozhat a strukturált tempójú futás. Hajdanán nem nagyon örültem ennek a hírnek, ugyanis addig, amíg edző által írt program szerint készültem, mindig volt bennem valamiféle gátlás a tempósabb részletek miatt. Persze hajdanán nagyon dagadt voltam (most „csak” dagi), s az edzők mindig olyan biztonsági útravalóval küldtek ki „gyorsakat” futni, hogy figyelj, mert keményebb lesz a tempó; a résztáv miatt húzósabb lesz hét; ha nem bírod, felezd le; ne kockáztasd a sérülést…
Na szóval a lényeg, mindig a fülemben csengett egy-egy figyelmeztetés, én pedig már előre rástresszeltem a feladatos edzésre, autóvezetés közben is mantráztam a szakaszokat, összességében olyan érzésem volt, mint amikor matekfelelésre készültem, és azt reméltem, hogy egyenletmegoldás nem lesz, maximum összeadás és kivonás.
Aztán egy szép napon ráébredtem, hogy tudok én egyedül is futni, sőt külső segítség nélkül egész príma edzéstervet vagyok képes összeállítani magamnak. Valójában akkor és ott ingott meg a hitem az online szakmai irányításban, amikor az egyik summázat az volt a fartlekedzésről, hogy amit csináltam (beállított értékek szerint gyorsítottam, lassítottam) minden volt, csak nem „szabadon futás”. No, de tessék nekem megmondani, hogy mitől jobb a „Fuss tempósabban egyik padtól a másikig” közhelymódszer, mint az, hogy valaki szeret centire kimért módon tízszer száz métert futni, vagy hogy az egy kilométeres rágyorsításban találja meg a szaladás szabadságát? A fartlek ugyanis, ha jól értelmezem, nem a táv random megfutásától, hanem a tartalmától – fartlek (svéd) = játék a sebességgel – lesz az, ami, úgyhogy a hajdani, a futószabadságot abszolút félremagyarázó kritika rádöbbentett arra, mit kell tennem azért, hogy ne kötelesség, hanem öröm legyen a mozgás.
Így aztán ma már nem pénzért vásárolt távedzés révén toporgok egy helyben (egy évtized leforgása alatt remek állóképességet szereztem, de azt például nem tudtam meg, milyen a futás valódi dinamikája), hanem inkább a saját képességeimet ismerve állítom össze a futáspenzumokat.
Hála a rendszeres résztávos gyakorlásnak, azt érzékelem, igencsak hatékonyan lehet kortól, súlytól és a futáshoz való alkalmasságtól függetlenül is növelni, javítani az állóképességet, a futókedvet, a légzéstechnikát, a testtartást, s egyáltalán a mozgástechnikát, nem utolsósorban pedig a mentális erőnlétet.
Ez lehetne is az e heti blogszemle kissé rózsaszínbe hajló esszenciája: futni csak a futást szeretve érdemes!
Azzal, hogy kivettem a kötelező megfelelés kényszerét a napokból, és kizárólag a magam ambíciója végett próbálok jobbá válni, sokkal motiváltabbnak érzem magam, még ahhoz is, hogy nagyobb önbizalommal vágjak neki a hétköznapoknak (az más kérdés, hogy a világunkban egyre jobban eluralkodó gonoszkodás módszeres gyorsasággal el is nyomja a mentális feltöltekezést). A jobb kedvhez legalább nyolcvan százalékot hozzátesz az is, hogy nem állítom be előre a futásom részleteit (no edzésstressz!), az órám nem pittyeg, nem rezeg, csak könyveli a napi megtett kilométereket. Utólag látom persze, hogy ekkor vagy akkor 145 avagy 162 volt a pulzusmaximum – de a futás és benne a résztávozás szabadsága, gyorsasága, hatékonysága adja a pillanatnyi lélekszárnyalást.
Talán ez az a rész ahol és amikor rákanyarodhatunk „Vincze Zsófi futóblogja, sportolói és edzői oldalának” két írására.
Az idei Salomon Ultra Trail Hungary női győztese a nyáron tapasztalt fáradtság okait boncolgatva arról ír, hogy a kánikula az alvástól, a regenerációtól is elvonja az energiát, mint ahogyan az ilyenkor véletlenszerűen elvégzett „mellékes sportolás” (egy kis úszás, egy kis pingpong, egy kis bringa…) szintúgy falja az erőt, de pont a változatosság miatt néha tényleg érdemes engedni a saját futóegónkból, mert a pici kihagyás hosszabb távon jól jöhet.
S igen, ez remek idea: lazítani is tudni kell!
Itt csatlakozhat be a történetfolyamba az a kicsivel korábbi bejegyzés (szintúgy Vincze Zsófi futóközösségnek szánt oldaláról), amely a mentális erő sérülékenységéről szól: annyi harag, sérelem, bánat, feszültség van a világban, hogy az ilyen-olyan kényszerek miatt egyre nehezebb észrevenni s kontroll alatt tartani, hogy valójában mire vagyunk képesek – önmagunkkal szemben…
A hobbifutás örök kérdése a „Te miért futsz?”, míg a válasz, és egyben a legerősebb mozgatórúgó erre a felvetésre, hogy azért, mert mindenki bizonyítani akar – másoknak (is). A nagyobb versenyekről iramfutóként ismert Takács Gábor (AirTaki) a Lelkes Amatőr elnevezésű, Youtube-on vezetett futóvlogjában a maga példáján keresztül próbál rávilágítani arra, hogy az önsanyargató akarat nem mindig elegendő a hosszabb távok teljesítéséhez (ciki vagy nem ciki feladni tizenhat kilométernél a maratonit?), és bizony előfordul, hogy a futóálmok a valóságban rémálommá változnak. A futóvlogger a „Margitsziget, 10 km” címet viselő részében a maratonival kapcsolatos életérzésről, a túlzó, az önértékelést is elnyomó futóegóról elmélkedik, s arról, hogy a tempókényszert félretéve miként lehet jó érzésekkel átfutni a célkapun…
Na, talán ezért is mondják oly gyakran, hogy a futás valójában fejben dől el.
