A Jégember ismét megcsinálta. Szilágyi Zoltán extrém futó a norvég Tromsö városában, az északi sarkkörtől 300 kilométerre északra, szélsőséges időjárási körülmények között félmeztelenül, rövidnadrágban futotta le a maratont. Hetvenötödikként ért célba, és ezzel ismét olyasmit vitt véghez, amit korábban még soha senki. Nem ez volt az első ilyen alkalom, tavaly februárban például kevesebb mint tíz nap alatt az Atacama-sivatagból az óceánpartról indulva feljutott a 6150 méter magas Ojos del Saladóra. Mindezt 3890 méterig szintén félmeztelenül, rövidnadrágban. A mostani félmeztelen norvég maratonival erre is rátett egy lapáttal, olyannyira, hogy közvetlenül a verseny után úgy érezte, még egyszer biztosan nem vállalná.
„Később biztos másképp gondolom, de most nem tudnának annyi pénzt fizetni, hogy ismét végigcsináljam
– mondta a Csupasportnak Szilágyi Zoltán. – Amit átéltem, az ellenségemnek sem kívánom, kegyetlen volt, többször élet és halál között lebegtem. A erős jeges szél és a hóvihar miatt időnként mínusz húsz-huszonnégy fokos volt a hőérzet. Főleg a hegyi szakasz volt brutális. De a lényeg, hogy megcsináltam, ezt már senki sem veheti el tőlem.”
A körülményekről mindent elmond, hogy rajta kívül mindenki jó alaposan beöltözve, több réteg technikai ruhában állt rajthoz. Ő volt az egyetlen magyar induló, és az általa megfogalmazott célt annyira tisztelték a helyiek, hogy a verseny előtt a szervezők külön megemlítették a nevét, a futótársak pedig gratuláltak. Ez óriási lökést adott neki, de persze így is elképesztően nehéz dolga akadt. Mellesleg már szerződéses katonaként állt rajthoz, és mint mondta, óriási kihívást jelentett neki az északi maraton.
Mindent hó és jég borított, a szintemelkedéssel is meg kellett küzdenie, és még őt is meglepte, hogy nemcsak a havat, a jeget is fújta a szél.
„Olyan volt, mintha késekkel dobálnának – folytatta. – A hóviharra én is készültem, de erre nem. Néhol akkora volt a szél, hogy semmit sem láttam. A síszemüvegem pedig végül nem vittem el, nem gondoltam, hogy szükség lesz rá. Ez tovább nehezítette a helyzetet. A verseny vége felé fejben már felkészültem rá, hogy elveszítem néhány ujjamat, de a feleségemnek hála, ez nem következett be.”
Na igen, merthogy harminchét kilométer után annyira rossz állapotban volt, hogy kötelezték rá, vegyen fel kabátot. Végül fagyási sérülésekkel és minimális hipotermiával fejezte be a versenyt, és ha nincs vele a felesége, a mentőtisztként dolgozó Lenkei Alexandra, aligha sikerül megmenteni az ujjait.
„Óriási szükségem volt a szakértelmére – mondta. – Csuklótól lefelé több ujjamat sem éreztem, szó szerint jéggé fagytak. Olyan érzés volt, mintha nem is az én kezem lenne. A kabátomat sem tudtam segítség nélkül felvenni. Biztos mindenki ismeri az érzést, amikor csupasz kézzel hógolyózik az ember, és utána nem érzi az ujjait. Na, az ehhez képest semmi. Ijesztő volt. De a lényeg, hogy sikerült. Ilyet eddig senki sem csinált, és nem hinném, hogy mostanában bárki megpróbálkozna vele. Egyelőre nekem is bőven elég ez az egy alkalom.”
Szilágyi Zoltánt ismerve azonban biztosak lehetünk abban, hogy hamarosan ismét újabb őrült ötlet fogalmazódik meg benne, és nem csak belevág, de teljesíti is. Annyit talán már elárulhatunk, a tervei között szerepel, hogy három bajtársával együtt hat nap alatt 240 kilométert futnak fejenként egy extrém versenyen a Szaharában, amelyet katonák még nem teljesítettek.
