Elképesztő teljesítményt nyújtva teljesítette a 490 kilométeres, dupla Spartathlonnak is nevezett Authentic Phidippides Run görög futóversenyt. Mit várt el magától előzetesen?
Mindenképpen meg szerettem volna csinálni, az volt a célom, hogy szintidőn belül beérjek a célba – mondta Mészáros Tamás. – Célidőt vagy helyezést abszolút nem tűztem ki, a lényeg az volt, hogy épségben, kilencvennyolc órán belül befussak.
Milyen volt ez a hosszú futás?
Két éve jártam már a Spartathlonon, így itt-ott ismerős volt a pálya, remek volt felidézni a régi emlékeket. Sokan követtek, hogy éppen merre járok, előfordult, hogy a feleségemnek írtak, remélik, Tomi emlékszik, a Spartathlonon itt együtt futottunk, ez a mi szakaszunk.
Természetesen pontosan emlékeztem rájuk. Az ismeretlen részeket nagy izgalommal vártam, szerencsére egyáltalán nem voltak durvák és brutálisak, ugyanúgy fájtak, csak máshogyan. A hegyre felvezető út más volt, mint a Spartathlonon, kellemetlennek bizonyult.
Rengeteg nehézség jön elő egy ilyen hosszú verseny alatt: ezúttal mi volt a legnehezebb?
Elhitetni saját magammal, hogy meg tudom csinálni. Több mint harmincnégy órába telt, míg Spártába jutottam, kérdéses volt, hogy elég lesz-e az idő a visszaútra. Akkor nem igazán bíztam magamban és abban, hogy meg tudom csinálni, végül az utolsó száz kilométeren láttam, hogy ez bizony meglesz. Kétszázkilencven kilométer környékén, éjjel két-három óra tájban egy kicsit megijedtem, mert elaludtam menet közben, és beborultam az árokba. Előrébb hoztuk az előre megbeszélt alvást, jól is tettük, ugyanis amint ledőltem, leszakadt az ég, hatalmas esőzés jött, aminek akkor lett vége, amikor felkeltem.
Ha már az esőzést említette: milyenek voltak a körülmények? Milyen volt az időjárás?
Az időjárás igencsak változatos volt, eleinte kellemes tizennyolc fokban és napsütésben haladtunk, majd felváltva jött az esős és a napos idő.
Hol eláztunk, hol nem, folyamatosan öltözni és vetkőzni kellett, ez nagyon kifárasztott, idegőrlő volt mindig öltözködni, fejben egy kicsit megborított, engem amúgy is ki tud zökkenteni az eső, nem szeretem…
Aztán a szél is elkezdett fújni, de később megint kellemes lett az időjárás. Ketten kísértek autóval, a feleségem és egy barátunk, nekik sem volt egyszerű, de nagyszerűen megoldották, ezúton is köszönöm szépen nekik. Ami a pihenést illeti, többször aludtam keveset, először százhetven kilométernél egy órát. A vége felé pihentetnem is kellett az Achillesemet, nagyon fájt, de ezen kívül semmilyen problémám nem volt, az izmaim és az ízületeim teljesen rendben vannak. Három pár cipőt vittem, folyamatosan cserélgettem őket, legalább tízszer forgott mindegyik, de a végét a feleségem cipőjében tettem meg, egyedül az nem nyomott sehol…
Sőt, ha jól tudom, még magyaros élményei is voltak Görögországban.
Rögtön az első frissítőponton magyar szavakat hallottam, azt hittem, hallucinálok, furcsa is volt, hogy már ilyen korán, az elején… Kiderült, hogy magyar önkéntesek voltak, több ponton is találkoztam velük, szurkoltak, jó fejek voltak. Sőt, volt olyan kint élő magyar, aki ismeretlenül csak úgy kijött a befutóra, és gratulált.
Ez a verseny van az egyéni toplistája első helyén? Ez volt a legnagyobb élmény?
Nem. Valahogy nem azt kaptam, amit vártam. Pontosabban nem is volt elvárásom, mégis van bennem hiányérzet. Nem a teljesítményemmel, nem a szervezéssel kapcsolatban, de valami nem volt kerek. A Spartathlonon végig eufória uralkodik az emberen, az semmihez sem fogható élmény, magasan az van az első helyen.
Itt egyáltalán nem volt eufória, egyike vagyok a huszonhárom teljesítőnek, egyedüli magyarként értem be, de nincs meg a katarzis. Nem a csinnadratta miatt csinálja az ember, nem az kell, hogy végig éljenezzék a hajrában, de a befutásnál még egy célkapu sem volt felhúzva, alig volt ott ember, nem volt az igazi.
Furcsa volt, ez nem a Spartathlon, de örülök, hogy sikerült ezt is véghez vinnem.
