Vasas Levente négyszer teljesítette egyéniben az Ultrabalatont, kétszer ott volt a Transgrancanaria nevű spanyol terepversenyen, idén pedig életében először az UTMB-re készül.
„Gyerekként küzdősportot űztem, majd kétezernyolcban elszakadt a térdszalagom, ami miatt hosszabb kihagyás következett – mondta Vasas Levente. – A rehabilitáció alatt elkezdtem futni, majd annyira megtetszett, hogy felkészültem a maratonira, s kétezertizenkettőben teljesítettem is a Spar Maratont. Hatalmas élmény volt, rendesen megfogott a hangulat. Kétezertizenháromban aztán a másik térdemben is elszakadt a szalag, ekkor abbahagytam a küzdősportot.
Hogy őszinte legyek, sohasem gondoltam, hogy egyszer futócipőre cserélem a bokszkesztyűt.”
Ezután csak a futás maradt, s Levente elkezdett a hosszabb távok felé kacsingatni. Vonzotta a távolság, kíváncsi volt, mire képes, feszegetni akarta a határait. Kétezertizenötben először lefutotta egyéniben az Ultrabalatont, amire saját maga készült fel. Ezután a terepfutás kezdte érdekelni, ennek köszönhetően sok gyönyörű vidékre jutott el, nem is gondolta, hogy Magyarországon ilyen szép helyek vannak.
„Az Ultrabalatonig nem teljesítettem száz kilométer feletti távot. Azelőtt egy hetvenkét kilométeres verseny volt a leghosszabb, ami egyben életem első terepversenye volt. Fogalmam sem volt, mire számítsak száz kilométer felett, kíváncsi voltam, mire vagyok képes. Az biztos, hogy a küzdősportos múltam sokat segített, nagy erőt adott a nehéz pillanatokban. Ötven kilométernél találkoztam egy kedves futólánnyal, ő már nem először volt ott a versenyen, s mondta, hogy biztosan beér majd. Meggyőző volt, s mondtam neki, amíg nem hátráltatom, szívesen haladnék vele. Amikor a száz kilométerhez értünk, gratulált életem első százasához, majd készítettünk egy szelfit. Együtt mentünk végig, sokat számított, hogy vele haladtam. Nem szoktam sírni, de a célba érkezés után könnyeztem. Hihetetlen élmény volt.”
Levente azóta még háromszor teljesítette egyéniben az Ub-t, idén négytagú csapatban indult. Az év elején másodszor vett részt a spanyolországi Transgrancanaria nevű 126 kilométeres terepversenyen.
„Először hat éve voltam a versenyen. Gyakorlatilag a szigetet keresztül kell futni egy hegyvonulaton át. Csodálatos hely, van olyan rész a hegygerincen, ahol a felkelő nap és az óceán elkepesztő látványt nyújt. Az utolsó hat kilométer egy kiszáradt folyómederben vezet, ahol sziklákon kell felfutni. Sietne az ember, de nem tud, mert elbotlik. Amikor először végigmentem, megfogadtam, hogy soha többet. Nos, idén mégis ott voltam, és remek időjárásba érkeztem, az esemény előtt fürödtem is. A verseny napjára aztán elég cudar időt jósoltak a hegyekben, mondták is a szervezők, hogy meleg ruhát vigyünk, és készüljünk esőre, szélre és sárra.
A rajtnál még nem volt semmi, aztán egy idő után leszakadt az ég, és csorgott lefelé az agyagos sár.
Nem volt nálam túrabot, anélkül alig tudtam haladni, az előttem haladók lábnyomaiba lépkedtem, úgy mentem előre. Egyet léptem előre, kettőt visszacsúsztam. Időt akartam javítani, ám ezt gyorsan elengedtem. Sikerült beérnem a célba, a szervezők azt mondták, hogy sosem volt még ilyen időjárás. Sokan nem is értek be, negyvenszázalékos volt a feladási arány.”
Vasas Levente idén nyáron először vesz részt a 170 kilométeres UTMB-n, amely a főversenye lesz. Célja a teljesítés, úgy készül, mint az első Ultrabalatonjára. A kijutás nem volt egyszerű, a tavalyi versenyre nem sorsolták ki, az ideivel kapcsolatban viszont tudomást szerzett róla, hogy aki a százhatvankét kilométeres Val d’Aran-versenyen szintidőn belül beér, kijut az UTMB-re.
„Tavaly novemberben ott voltam az eseményen, ami életem egyik legnagyobb kalandja volt. Semmit sem tudtam a versenyről, nem voltam felkészülve a kétnapos nem alvásra, de megcsináltam. Hihetetlen, de kiesett több óra. A második éjszakából arra emlékszem, hogy lemegy a nap, majd a következő kép, hogy feljön. Aztán volt olyan is, hogy egy alkalommal azt hittem, beértem a célba, felhívtam a szüleimet és a feleségemet, hogy megcsináltam. Ott álltam egy műanyag szék és egy asztal mellett, furcsa volt, hogy mindenki más fut tovább. Nem értettem, hova sietnek. Negyven percet voltam ott, majd édesapám felhívott, hogy nem értem be a célba, mert az internetes rendszer nem jelzi. Jól összevesztem vele, hogy én csak jobban tudom, mivel én vagyok itt. Duzzogva lesétáltam, majd egyik pillanatról a másikra megvilágosodtam. Nem értettem, hogyan lehetek ilyen bolond, hogy azt gondoltam, egy műanyag széknél van a cél. Durva, hogy az alvásmegvonás milyen ijesztő, az ember ítélőképessége és agyműködése mennyire megváltozik. Most várom az UTMB-t, hatalmas kaland előtt állok.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
