Heti rendszerességű sorozatunk első részében a budapesti atlétikai világbajnokság maratoni versenyszámának mezőnyébe várólistáról bekerülő Kovács-Garami Katalin ír arról, számított-e erre a lehetőségre, továbbá hogy mit jelent a pályafutásában két kisgyermek édesanyjaként, 43 évesen ekkora esélyt kapni.
„Nem is tudtam, hogy létezik várólista, pláne hogy én is rajta vagyok…
Nem foglalkoztam a vébére jutással ilyen szinten, a kvalifikáció idővel lehetetlennek tűnt, 2:28 volt a szint, igaz, Szabó Nóri sem sokkal maradt el tőle, de neki volt elég világranglistapontja, nekem még ahhoz is őrületesen jó időt kellett volna futnom. Még csak nem is álmodoztam arról, hogy valami csoda folytán ott lehetek a mezőnyben, csináltam az edzéseket, indultam a versenyeken, az országos bajnokságon azzal a céllal, hogy megnyerjem. Hatalmas meglepetés volt, hogy a sok visszalépés miatt megadatott a szereplés lehetősége.
Másfél órán keresztül mondtam a férjemnek, hogy értem a poént, de ez nem vicces, ugye csak ugrat, aztán mutatta az e-mailt, Gyulai Miklós küldte, lehet, mégis igaz lesz, ügyes a férjem, de ennyi mindent nem tud meghekkelni…
Teljesen váratlanul ért, két napig nézegettem a leveleket, a ranglistát, hogy tuti-e. Felülírta a nyári terveinket, augusztusnál későbbre időzítettük volna a maratont, de egy ilyen eseményért szívesen átgondolja az ember a programját, kicsit másként készül. Az augusztus 26-i futás az edzőmnek és nekem is kihívás lesz, de a budapesti világbajnokságon futni olyan álom, ami semmihez sem fogható, ráadásul ez az első válogatottságom, ez olyan kombináció, aminek nincsen realitása. Keresem az okát, miért kaptam ezt az élettől és hogyan fogom megfizetni. Igyekszem kiélvezni a felkészülés minden percét, még ha szenvedős is lesz az edzés.
Negyvenhárom éves vagyok, sajnos idén november végén 44 leszek, nem sok van már a pályafutásomban, kutya kötelességem odatenni magam és élvezni minden pillanatot.
Félmaratont futottam volna eredetileg, fogok is június végén, a maraton szeptember végén lett volna esedékes, de így a hosszú munka már most elkezdődik, nem lehet vele várni, és beleesik a legmelegebb időszak, amivel nincs akkora problémám, jobban szeretem a meleget a hidegnél.
Hamarosan költözünk haza Magyarországra, az egyik gyerekem fejlesztőtáborokba jár, ezekben néha a szülőknek is részt kell venniük, a munkám mellett iskolába is járok, a vizsgaidőszakkal együtt eléggé zsúfolt a nyár. Szerencsére mindenki, aki él és mozog, barát, családtag, távolabbi rokon felajánlotta a segítségét, majd remélem, megosztják velem is, hol keressem éppen a gyerekeimet.
Ettől függetlenül a család az első, fontos, hogy a gyerekek ne sérüljenek, de fel van adva a lecke, mert kicsit regenerálódnom is kéne, miközben életem első válogatottságára készülök. Június végén jövünk haza, utána még kiutazunk Svájcba elvarrni néhány szálat, de onnantól kezdve külföldre már csak hosszabb nyaralás keretében megyünk huzamosabb időre. Itthon könnyebb lesz, Káldy Zoltán eddig távmunkában edzett, küldte minden héten, mit csináljak a következőn, de azt nem látja, mennyire vagyok fáradt, kint teljesen egyedül körözök a pályán, nem tudok kihez fordulni.
Itthon van csapat, és ha a minőségi munkát nem is, de a bemelegítést, levezetést együtt végezhetjük, és sokat számít, ha Zoli látja, hogyan futok, lejjebb vesz a mennyiségből, minőségből a hét további részére, ha szükséges. Teljesen más, ha nem csak az időeredményt látja, hanem azt is, hogyan mozgok, nem kell feszegetni a határokat, ami előnyt jelent.
Arról nem is beszélve, hogy a Honvédnál van masszőr és gyógytornász, minden megoldható házilag, eddig az SMR-henger volt a masszőröm, és én saját magam gyógytornásza.”
