És igen: indulás Nagyatádra!
Mondhatom, egész évben várom ezt a hétvégét, sőt, hosszabb is ez, hiszen csütörtökön útnak indultam. Érdekes módon különleges nyugalom van bennem, pedig kevesebbet tudtam készülni, mint amit elterveztem – de mert ez már az ötödik Ironman-versenyem, tudom, mire számíthatok. No meg azért is, mert a technika már előre jelzi, milyen idő várható – mit mondjak, a 34 fok szombaton nem hangzik annyira jól…
Ám egy idő után az ember tudja, mit várhat, mi, mikor és hol fog fájni!
Nem akarok belemenni a részletekbe, elnézést, ha ez valakinek sok, de 12 órás verseny alatt hányás, hasmenés bizony előfordulhat – én például megismertem a testem, a szervezetem annyira, hogy pontosan tudom, lehetnek, lesznek ilyen jellegű problémáim, ezért ki is béreltem egy szobát.
A befejező szám, a futás bizonyos pontján, már most tudom, szükségem lesz egy normális mosdóra, és mindezt azért mondom csak, hogy ha valaki most versenyez először, számítson erre: jobb megállni!
Ha nem a győzelem a cél, hanem a táv teljesítése (a mezőny kilencvenkilenc százalékának inkább ez a terve), akkor egy percre érdemes megállni – az úszás és a 180 kilométer bicikli után maratonit futni iszonyú megterhelés, összeszorított farpofákkal egyenesen lehetetlen. És az is tapasztalat: hatalmas megkönnyebbülés, hogy is mondjam, megszabadulni felesleges terhektől, és úgy folytatni a versenyt.
Talán leginkább a zöld sapkásoknak szól ez az intelem: ők azok, akik először állnak rajthoz. Fehérben azok, akik kettő és kilenc rajthoz állás között vannak, pirosban a TTT, a tízen túliak társasága – ők nincsenek sokan.
A program? Most már nincs edzés, egy könnyű öt kilométeres futás volt az edzés, csütörtökön megérkezünk, magadba szívod az esemény légkörét, ez lesz a harmincadik Ironman ott, ezért különleges esemény lesz mindenkinek, és a mezőny olyan, mint egy nagy család.
Pénteken rendezik az Iron Kidet, ezen a 18 hónapos Zalán fiam is rajthoz áll, 250 méter a táv, nem bocsátkoznék jóslatokba, a nagy esélyes egy kétéves kisfiú, a hírek szerint remek formában van – na jó, ez csak vicc, de jó poén, hogy a legkisebbek is versenyeznek.
Délután megnézzük a Gyékényesi-tavat, a hírek szerint 24 fokos a víz, ezt sajnálom, mert a neoprén úszóruhában egész más a vízfekvés, sokkal jobban haladok a vízben. 18 fok alatt kötelező, de ilyen hőfokú vízben már nem szabad használni, nehogy túlmelegedj benne.
Este tésztaparti, majd vízszintesbe helyezzük magunkat: aludni nem könnyű, mert a rajtláz már olyan magasan van benned, hogy nehéz lenyugodni…
Aztán felveszem a százas rajtszámot – miért pont ezt? Nos, a tavalyi győztes választ először, őt illeti az egyes, aztán a TTT-tagok választanak, engem a szervezők megtiszteltek a kerek számmal, ne mondja rám senki, hogy nem vagyok százas…
A cél előtt, ez is gyönyörű hagyomány, megkapod a Köszönet Rózsáját, amelyet a célba érést követően átadhatsz annak, aki szerinted a legtöbbet segítette neked – nem tagadom, várom ezt a pillanatot is.
De az egész verseny egy felejthetetlen élmény lesz, ebben bizonyos vagyok.
(Fotó: Somogyi Hírlap)
