Nyár közepén Genova partjaitól futott fel egészen a Mont Blanc tetejére, amiről azt mondta, hogy logikus ötlet volt. Most pedig azt találta ki, hogy a Korinthosz ultrafutóverseny rajtjára futva érkezik Budapestről. A százhatvan kilométer előtt száznegyven… Ez is amolyan logikus gondolat volt?
Az ötlet egyszerűen adta magát. Ha a hegyre lehetett futva menni, akkor miért ne lehetne a futóversenyre is? Körülbelül ennyi, nem kombináltam túl, ahogy soha semmit sem szoktam.
Tavaly első alkalommal rendezték meg a százhatvan kilométeres távot a Korinthoszon, amelyen szintén ott volt, de akkor a közelgő expedíció miatt gyakorlatilag csak leugrott futni egyet.
Igen, tavaly a grönlandi hatszáz kilométeres expedícióm előtt egy héttel volt a verseny, emiatt fél órával érkeztem meg a rajt előtt, és a célba érkezést követően egyből mentem is vissza Budapestre. Most nem voltam időszűkében, no meg ez egy nagyon profi szervezésű és komoly verseny. Aminek, ha teheti az ember, érdemes megadni a módját. Az ismerősök a frissítőpontokon vagy az egészet megkoronázó gálavacsora olyan pluszt ad az ultrafutáshoz, ami valóban egy futó álma. Emellett nekem az idei Korinthosz leginkább egy találkozási pont volt több olyan baráttal, akiket jó volt látni vagy épp átölelni. Nem véletlen, hogy vastapsot kaptak a segítők és a szervezők, no meg az egész csapat, akik ezt a versenyt megálmodták és létrehozták. Én nagyon-nagyon hálás vagyok nekik.
Segítség az extrém körülményekre
„A hosszabb utakon, amelyeken a meló nagy részét a láb »viszi el«, mint Grönlandon vagy az Antarktiszon, hasonló állapotban van az ember, mint ultrafutás közben – mondta Rakonczay Gábor. – Persze ezek heteken át tartanak, és meglehetősen extrémek a körülmények, de akkor is nagyon hasonlóak… Van egy távoli, elérhetetlennek tűnő cél, és te csak tartasz felé, bármi történjék. Ami persze kívülről monotonnak tűnhet, főleg az ingerszegény környezet miatt, de valójában ezek folyamatos problémamegoldást és egyfajta speciális fókuszáltságot igényelnek. A klasszikus »itt és most« állapot ez.”
Extrém sportolóként a futás a fizikai edzés mellett mentális tréninget, kikapcsolódást is jelent?
Abszolút. A futás egyrészt fizikai terhelés, az ultrázás pedig kifejezetten kemény mentális edzés is, amelyet nagyon lehet élvezni. Én nagyrészt élvezetből futok. Emiatt van, hogy kimaradnak hetek, és van, hogy a hajnali hosszú edzés után éjjel ismét elmegyek futni egyet. Például már négyszer futottam a Margitszigeten száz kilométert, mert épp olyan kedvem volt. Volt, amelyiket előtte néhány nappal találtam ki, de volt olyan is, amit aznap. Este kimentem körözni, és reggelre befejeztem a távot. De hasonló volt Ádám barátommal a hatszáznyolcvan kilométeres ország-átfutás is. Egy fantasztikus utazás, és nem csak fizikailag.
Tehát a futóedzéseiben igazából semmiféle tudatosságot sem lehet találni…
Én inkább ösztönből futok, bár az Ultrabalaton előtt azért be szoktam építeni valamiféle rendszert az edzésmunkába. Vannak nullás heteim, az utóbbi hónapokban viszont többször sikerült kétszáz kilométeres heteket is edzenem.
Előjöhettek a régi Spartathlon- és a friss Korinthosz-emlékek: Rakonczay Gábor Márkus Öcsivel
Aszfalton vagy terepen fut szívesebben?
Nagyrészt aszfalton, de gyakran járok ki a hegyekbe hosszú futásokra. Például az egyik kedvencemet, a Piros 85-öt az elején túrázva, aztán néhányszor futva már tizenegy alkalommal teljesítettem.
Tapasztalt ultrafutóként mit üzen azoknak, akik most ismerkednek az úttal, amelyet az ultrafutás jelent?
Mindenképp hagyjanak időt, hogy a szervezetük fel tudjon „nőni” az elképzelt célokhoz. Csak úgy kerülheted el a súlyos sérüléseket, ha fokozatosan építkezel. Ez persze az elején irtó nehéz. Nekem is volt néhány erős visszajelzésem, amikor a szervezetem feltette a kérdést: helló, nooormális vagy?! Szóval jobb ezeket elkerülve fejlődni, még akkor is, ha beszippant az egész, és úgy érzed, hogy nincsenek határok.
Járt már a Spartathlonon, éppen a Korinthoszt is szervező Márkus Öcsi kísérőjeként, azonban indulóként még nem. Mikor szurkolhatunk Rakonczay Gáborért a legendás viadalon?
Hm, a Spartathlon… Azt még kísérőként is végigbőgi az ember, és Öcsit látva magasra került az a bizonyos léc. Szóval, talán majd ha megfutom a direkt időt hozzá. Talán. De most nagyon más van fókuszban.
