A hazai futók nagy pillanatait felidéző sorozatunkban már írtunk Szőnyi Ferencről, Csécsei Zoltánról, Bódis Tamásról, Lubics Szilviáról, Beda Szabolcsról, Sperka Tamásról, Nagy Péterről, Jenkei Péterről, Maráz Zsuzsannáról, Merényi Krisztináról, Bogár Jánosról és Lehmann Csongorról, most pedig Rakonczay Gábor idézi fel a 2021. szeptember 2. és 8. között Balatonfüreden megrendezett EMU 6 Day Race World Trophy elnevezésű nemzetközi ultrafutóverseny utolsó 24 óráját. Az extrém sportoló 144 óra alatt 801.778 kilométert teljesített a megméretésen.
„Viszonylag tetemes előnnyel vághattam neki az utolsó huszonnégy órának, hiszen az első néhány nap során húsz-harminc kilométeres előnyre sikerült szert tennem német versenytársammal szemben. A végére ez negyvenhat kilométerre duzzadt, de nem akarok túlságosan előreszaladni a történetmesélésben.
Az utolsó napon nem is annyira azon dolgoztam, hogy első legyek, hanem hogy meglegyen a nyolcszáz kilométer. A verseny alatt többször is láttam rá esélyt, de közben figyelnem kellett, hogy ne olvadjon el az előnyöm a német sráccal szemben. Ebben a versenyben ugyanis még ekkora fór is nagyon könnyen leapadhat, ezért észnél kell lenni, mikor megy el az ember aludni, akár csak rövid időre is. Figyelnem kellett, hogy ellenfelem ne kapjon annyira erőre, ezért inkább arra törekedtem, hogy növeljem közöttünk a különbséget.
Persze nem hagyta magát, igyekezett gyorsítani, és kevesebbet aludt, ami nekem nem jött jól, hiszen ezen a szakaszon a térdfájdalmam miatt többet kellett pihennem. Hajnalban aztán megható jelenet történt. Amikor egymás mellé értünk, mondtam neki, mennyire inspirál, hogy ennyire küzd, és nem engedi el az esélyt a győzelemre. Erre azt felelte, őt meg az ösztönzi, hogy életem első hatnaposán nem elégszem meg a dobogós helyezéssel, sőt törekszem az első helyre, és a minél hosszabb táv elérésére. Én erre annyit mondtam, hogy valójában a nyolcszáz kilométerre hajtok. Úgy érzem, ez volt az a pillanat, amikor belenyugodott, hogy ezen a versenyen csak második lehet, én pedig újra erőre kaptam.
Néhány órával később, pirkadat előtt váltottunk egy-két mondatot, majd – annak ellenére, hogy ellenfelek voltunk – megálltunk egy pillanatra, és megöleltük egymást. Meghatottan éreztük át, hogy öt és fél nap versengés után már nem küzdőtársak, hanem bajtársak vagyunk. Persze néhány másodperc után ugyanúgy folytattuk a küzdelmet.
Ahogy mesélem a történteket, beugrik egy másik említésre méltó jelenet is, amely körülbelül húsz órával a célba érkezés előtt történt. A sok ív miatt a bal térdem kezdte felmondani a szolgálatot, ami miatt kicsit lelassultam és fáradni is kezdtem. Hirtelen csökkent a derűlátásom: vajon meglesz-e a tervbe vett nyolcszáz kilométer? Ekkor odajött hozzám az egyik futó – a nemzetiségére már nem emlékszem –, és azt mondta, higgyem el, a lassulásomnak semmi köze a fájdalmaimhoz vagy ahhoz, hogy hány körmöm esett le. Győzködött, minden azon múlik, hogy én és a kísérőim mennyire rakjuk össze a stratégiát fejben. Ha elhisszük, hogy meglehet a nyolcszáz kilométer, meg is lesz. Kicsit kételkedtem benne, amit mondott, de hogy meggyőzzön, elmesélt három inspiráló történetet, ami a fordulópontot jelentette nekem. Innen azon kezdtem el agyalni, hogyan tudom elérni a misztikusnak vélt nyolcszáz kilométert. Egyre többet csavartam ki magamból, és mozgósítottam minden erőtartalékomat. Utólag rendkívül hálás vagyok, hogy hozzásegített a nyolcszáz kilométerhez.
Már csak néhány óra volt hátra, és a jelenlévők közül egyre többen érezték, hogy meg tudom csinálni. A teljes mezőny elkezdett szurkolni, nem tudtam úgy megtenni egy kört, hogy ne mondtak volna valami biztatót.
Már német ellenfelem segítői is azért szorítottak, hogy sikerüljön teljesítenem a tervemet. Két srác, aki jóval kipihentebb volt nálam, mellém szegődött, hogy tartsa velem az ütemet, és abban is segített, hogy ne kelljen kerülgetnem az előttem bóklászókat.
Már alig volt hátra a versenyből, amikor újra áthaladtam a rajt-cél vonalon – mivel körpályán futottunk, ezt a verseny során számtalanszor megtettük –, és láttam, hogy ott szorítanak értem a szüleim is. Ahogy elhaladtam mellettük, sírni kezdtem örömömben. A hátralévő egy óra azzal telt, hogy én és a mellettem futó társam hol elbőgte, hol pedig elnevette magát. Hirtelen feltolultak bennem az első maratoni versenyem és az Ultrabalaton emlékei. Ezeket a kihívásokat is euforikus hangulatban fejeztem be, a végüket pedig ugyancsak megsirattam.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
