A harminchat éves amerikai hölgynek sohasem volt átlagos az élete, sőt már a születése sem volt hétköznapi, merthogy karácsonykor, december 25-én jött világra. Ám ez még csak a kaland kezdete volt. Háromévesen kis híján vízbe fulladt, ám az úszást magas szinten űző édesanyja végül megmentette, és már gyerekkorában is előszeretettel feszegette határait. Édesapja visszaemlékezése szerint hétéves korában hat órán keresztül étel és ital nélkül ájulásig kosárlabdázott, nem csoda tehát, hogy a huszonnégy órás phoenixi versenyt is mosolyogva futotta végig. Pedig 1999-ben az oklahomai tornádóban odaveszett a család otthona, neki pedig sérülései miatt főiskolás korában ideiglenesen abba kellett hagynia a versenyszerű futást. Vagyis minden elmondható, csak az nem, hogy zökkenőmentes volt az élete.
A különböző versenyek között kevés a pihenőidő, de fontos a kikapcsolódás.
Az egyetemen sporttudományt tanult, tagja volt egy laktátkísérleteket végző kutatócsoportnak, mesterszakos diplomáját a csontok gyógyításának speciális módszeréről írta, jelenleg is kutatóként dolgozik, és tudása hasznosítható az ultrafutásoknál is. A Dallas White Rock maratoni volt az első maratonija, amelyet megnyert, utána további húsz alkalommal ért elsőként célba, mellesleg a Guinness-rekordok Könyvébe is bekerült, miután 2012-ben pókemberjelmezben 2:48:51-es időeredménnyel teljesítette az oklahomai maratonit.
A leggyorsabb nő lett, aki szuperhősnek öltözve végigfutotta a 42 kilométeres távot.
Három évvel később, 2015-ben úgy döntött, kipróbálja magát ultrafutóként. Mint mondja, olyan volt, mint amikor Billy Elliot először balettozott.
„Fantasztikus érzés volt, tudtam, hogy mindenképpen szeretném folytatni” – mondta.
Évente négy-hat ultrafutóversenyen indul, és érdekesség, hogy általában maratoni távokat futva készül. Bár eleinte próbált hosszabb távokon edzeni, de nem vált be, túl fáradt volt, és igazán akkor jöttek a sikerek, amikor maratoni távokon készült.
És ha már fáradtság… A rekorddöntés során három pár cipőt használt el, tízezer kalóriát égetett el, és nem tagadja, a huszonnégy órás futás alatt időnként zombinak érezte magát. Bár a végén kerekesszékkel vitték le, még akkor is végig mosolygott.
„Boldog ember vagyok, és minden képről sugárzik, mennyire szeretek futni. Meglepő, de egyáltalán nem volt annyira monoton a verseny, mint gondoltam. Természetesen volt olyan pont, amikor zombinak éreztem magam, teljes transzban voltam, de előre megbeszéltük a segítőimmel, hogy ebben az időszakban igyekszem még több tápanyagot bevinni. El is ugrottak nekem tacóért és sörért.”
Camille Herron boldogan, mosolyogva futja az ultratávokat is.
Emellett sok kólát ivott, végül a férfi versenyzőket is megelőzve elsőként ért célba. Ám nem elégszik meg ennyivel, szeretné elérni, hogy az ultrafutás olimpiai sportág legyen.
„Ez lenne a következő lépcsőfok, hogy a sportág még népszerűbb és ismertebb legyen. A kétezerhuszonnyolcas játékokat Los Angelesben rendezik, örülnék, ha felvennék a sportágat a programba, hogy az emberek jobban megismerjék.”
