BALBOA-KÖR:
MINDIG CSAK EMELKEDIK!
Ezen a héten muszáj a Balboáról (sőt, csak a Balboáról muszáj!) írnom.
Amióta megláttam, hogy létezik a Balboa-kör, ott volt a fejemben: ezt az utat biztos, hogy én is megfutom.
Múlt szombaton nekiveselkedtem, és – végigküzdöttem magam rajta.
A honlapon, illetve az FB-oldalon is olvasható szabály szerint, miután eljutsz az Erzsébet-kilátóhoz, a felső lépcsőn a kezeket – a film alapján – a magasba kell lökni (Rocky 2:20 óránál teszi ezt meg a videón), aztán indulás visszafelé.
Nos, kedves futótársak, ez nem egy edzőkör, hanem kőkemény kiképzés, tortúra, túlélőtúra, és rádöbbensz, hogy amit eddig edzettél, az semmi; sőt, egy nagy nulla vagy valahol az erdő közepén, a meredek kaptatókon! Köd, pára, eső, kövek, sziklák, csúszós levelek, emelkedők, szintek – és aztán ugyanez vissza.
Minden lényeges információ a Balboa-körről a kötelező viseletnek számító szürke pulcsin
Én, a kis naiv, megvettem a szürke Balboa-felsőmet, és hála istennek, az utolsó pillanatban egy terepfutócipőt is. Mit nekem a 19 kilométer a 829 méter szinttel! Szoktam hegyen völgyön futni, menni fog ez is. Na persze…
Ennyi bevezető után nézzük az útvonalat: Fenyőgyöngye – Szépvölgyi út (aszfalt) – jelzetlen út – kék sáv – Határ-nyereg – sárga sáv – Nyéki-hegy – sárga sáv – Hűvösvölgy – sárga sáv – Nagy Hárs-hegy – sárga sáv – Szépjuhászné – piros sáv – János-hegy – és vissza ugyanezen az útvonalon a Fenyőgyöngyéhez
Ugye, nem tűnik nehéznek?
A gond annyi, hogy már körülbelül kétszáz méter után emelkedőn futsz fel, vagyis akkor, amikor az izmok még egyáltalán nem akarják ezt. Már itt úgy beálltam, hogy mantráznom kellett, nyugi, lassan bemelegszenek, aztán jó lesz. Az oroszlános sziklára még emlékszem, sőt annak még örültem, aztán lassacskán itt véget is értek az örömfutás méterei. Nem baj, toljuk, akkor is megcsinálom. A nyolcadik kilométer körül egyszerűen nem is értettem, hogy mi a fenét keresek én itt! Ezen az útvonalon csak hegyek vannak! Az Erzsébet-kilátóról (futós körökben csak Erzsi) kezdtem azt gondolni, hogy csak legenda, mendemonda, nincs is ott, ahol lennie kellene, mert már rég oda kellett volna érnünk.
Nagy Hárs-hegy, Kaán Károly kilátó, és egy kunyeráló macska
A Nagy Hárs-hegyre telepedő felhőből előbukkant egy gyönyörű torony, s már-már kezdtem örülni, amikor kiderült, hogy ez a Kaán Károly-kilátó. Itt egy cuki cica várt, odajött hozzám, bújt, törleszkedett, gondolom, kaját remélt, de mivel csak energiazselé volt nálam, így hasztalanul kunyerált. A közös fotó elkészítése után kicsit futott velem, aztán amikor látta, hogy reménytelen az ügy, lemaradt.
Ezután jött „a” pofon: két srácnak sikerült a földbe döngölnie az önbizalmamat. A sziklás emelkedőn, amelyen inkább csak másztam (szinte négykézláb), ők futottak, lazán beszélgettek, odaköszöntek, s kicsit talán még rá is gyorsítottak. Hát köszi, srácok! Már előtte is nagy csalódás voltam magamnak, de ez még rátett egy lapáttal 🙂
Aztán csak felbukkant Erzsi is, és itt éreztem igazán, milyen érzés, amikor felhőbe, ködbe lép az ember: két-három fotóra volt idő (köztük a klasszikus, kötelező fénykép), és már fagyott is rám az átizzadt szürke felső, úgyhogy sokat nem lehetett vacakolni, indulni kellett vissza – ugyanazon az úton. Szuper, gondoltam, eddig szinte végig felfelé haladtam, akkor most legalább lefelé „száguldhatok”. Na persze! Az a fura szituáció állt elő, hogy visszafelé is emelkedők voltak. A derekam kezdte megunni a sziklamászást, erőteljes jelzéseket adott, hogy baj lesz. Néhányszor megbotlottam, beakadtam kövekbe, földön fekvő fadarabokba, ezeket a kis sunyi sérüléseket csak később, otthon vettem észre. Kibicsaklott a bokám, de sebaj, itt már semmi sem számított, futni kellett tovább.
Aztán persze menetrendszerűen érkezett ismét egy futó. Jó fej volt, mert a pólóm láttán megkérdezte, hogy „János-hegy oda-vissza?”, az elismerő hümmögése pedig visszaadta, amit odafelé a srácok elvettek tőlem, s ez jó érzés volt. Ha lassan is, de megfutottam a távot, három óra huszonöt percnél állítottam meg a stoppert a kiinduló pontnál, ami szinte „aprócska” eltérés a Balboa-kör kitalálójának (Horváth Péter, terepfutóberkekben ismert becenevén „Lúdtalp”) idejéhez képest, ő ugyanis 1:41:59 óra alatt futotta le, és persze azóta vannak ennél gyorsabb eredmények is.
Emberesen megküzdöttem, és az a gond, hogy nem jött az eufória, amit az ilyen, nagyobb teljesítmények után érzek…
Nincs más választásom, vissza kell mennem újra a körre, és tudom, hogy legközelebb jobb leszek. Mint Rocky Balboa 🙂
Terepezéshez a legtökéletesebb futómellény…
Persze lehet, hogy jobban bírtam volna a futást ezen a megméretésen, ha olyan készlettel indulok el, mint amilyet a terepfutás.hu FB-csoportban posztolt valaki. S ha már a kajáknál tartunk, találtam a shop.builder.hu oldalán egy cikket, amelyben az öt büntetlenül fogyasztható, izomnövelő süti receptjét találhatjátok leírással, videóval.
S bár a Balboa-kör alaposan megcibálta az izomzatomat, a lelkemet, de az üzenetem változatlanul ugyanaz, mint eddig: fussatok, fussatok!!!
