Kicsivel több mint egy hónap telt el a történetek óta. Hogy halad a feldolgozással?
Továbbra is kettősség van bennem – felelte Makai Viktória ultrafutó, akit megpróbáltak megerőszakolni, ám férje megmentette, igaz, az arcán így is nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerzett. –
Segítséget kell kérnem, ugyanakkor érzem a kétserpenyős létet, én dönthetek, hogy melyik farkast etetem: amelyik a pozitívat látja, és leszűri a jót, vagy a negatívat.
Rengeteg jó visszajelzést kaptam, a Run Away! kampány részben célt ért, sőt halad még jobb cél felé. Ugyanakkor érzem, nem biztos, hogy az idő meggyógyítja ezt a sebet, vagy ha igen, csúnyán hegesedik. Ahogyan a rendőröktől megkaptuk a jogi és az orvosoktól az egészségügyi, úgy szükség van a lelki segítségre is.
Legutóbbi beszélgetésünkkor kiemelte, hogy férjét is trauma érte. Mit tudnak tenni?
Együtt kerestünk fel szakembert, aki egyéni terápiát javasolt. Nekem pszichológusra van szükségem, a férjemnek pedig a jelenlegi állás szerint a gyülekezetünk lelkésze segít majd.
Hogyan tudja ilyen eset után a pozitívat látni és leszűrni a jót?
Igyekszem óvatos lenni a szavaimmal, nehogy bárkit is megbántsak, de úgy gondolom, ritka az olyan élethelyzet, amelynek csak negatív vonatkozásai vannak.
Talán az önvédelem indítja ezt a gondolkodást, vagy csak ragaszkodom a derűmhöz, az optimizmusomhoz, az életigenlő mentalitáshoz, amely definiál engem. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez csak rossz, és a kampány is visszaigazolja, hogy a rosszból is fakadhat jó.
Hogyan?
A Run Away! kampányban is arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nincsenek kész megoldások, fontos, hogy mindenki a saját helyzetére való tudatos odafigyeléssel és kis felelősségvállalással tehet azért, hogy jobb legyen a helyzet. Jövő héten lesz a lakótelepen egy lakóssági fórum, a rendőrség is képviselteti magát – sokat jelent, hogy lokálisan beszélünk a történtekről, és igyekszünk tenni. Nagyon hiszek abban, hogy a világ hat ránk, de mi is a világra. Tetszik a pécsi verseny gondolata, mivel a helyiek megtesznek, amit tudnak, saját hatáskörön belül. Volt, aki látta egy harcművészeti akadémia honlapján, hogy aki a Run Away! mozgalom jegyében jelentkezik, két hónapig ingyen tanulhat. Ha csak ennyi történik, már megérte, és biztatom is azokat, akik akár ilyen harcművészeti vagy pszichológiai segítséget tudnak adni vagy közösségi futást szerveznek, jelezzenek, a Nagy Sportágválasztó médiafelülete által eljuttatjuk minél több emberhez. Köszönet egyébként a Nagy Sportágválasztónak, hogy média- és csapatszinten is ennyire mellém állt, illetve aki kapcsolódni akar a kampányhoz, jelentkezzen nálam vagy a Sportágválasztónál.
Az ultrafutónő szerint a kampány igazolja, hogy a jó a rosszban is megtalálható.
Mi volt leginkább szívet melengető reakció, kezdeményezés?
Igazából minden sorból árad az emberek együttérzése, az empátia, ami nagyon jó érzés. Illetve rengeteget számított, hogy amikor kórházban voltam, valaki nem kérdezte, hogy bejöhet-e hozzám – nem azzal törődött, hogy nézek ki, és hogyan érzem majd magamat abban az állapotban más előtt, hanem beállított. Sokszor nem érnek el hozzám a visszacsatolások, de ez nem is baj, örülök, ha az ügy túlnő rajtam, és mint egy hógolyó a hegyről gördül alá. Megmozdult a futótársadalom, már az is jó, ha valaki a megbotránkozás szintjén elgondolkodik a történteken.
Hogy van?
Lelkileg kicsit rosszabbul, mint az eset után. Akkor megkönnyebbülést éreztem, hogy élek, és milyen jó, hogy gyógyulok. Azóta viszont nehéz visszatagozódni a hétköznapokba, ráadásul az életem részévé vált a megoldáskeresés az átélt esetre. Mivel gyógyul az arcom, a gyerekeknek már nem annyira felkiáltójel, ami történt, de azért még velük is foglalkozni kell. Olyan gyakorlati problémák vannak, hogy ki tanuljon önvédelmet, melyiket, szóval nem egyszerű.
Néha talán padlót kell érni, hogy el lehessen rugaszkodni.
Így van, ráadásul az elrontott versenyek után is híve voltam annak, hogy ha kell, kicsit feküdjek a padlón, amíg lesz erő és kedv felállni – nem kell egyből felugrani. Ami pedig a fizikai részét illeti, a kettős látásom még fennáll, de javul, azt mondják, nem lesz tartós, és az arcom is szépen gyógyul. Az edzettségi állapotom magamhoz képest a béka feneke alatt van, de szeretem megélni a fejlődést, így most még nem zavar, hogy nem vagyok tökéletes állapotban.
Makai Viktória életének részévé vált, hogy megoldást keressen az átélt szörnyűségre.
Fut egyedül?
Az első három alkalommal elkísért a férjem, aztán jó ötletnek és viccesnek találtam, hogy a halloweeni futáson egyedül fussak, sötétben. Egy szervező játékból nagyon megijesztett, így azt sem tudtam, az aznapi krav maga (gyakorlati tapasztalatokra épített önvédelmi és taktikai rendszer – a szerk.) elemeivel rukkoljak-e elő hirtelen, vagy a támadáskor tapasztalt infarktusos állapot álljon elő. Az eset megmutatta, hogy azért még nem vagyok rendben.
Futottam egyedül, azt gondoltam, terápiás lesz, ám más élményt hozott, mint a korábbi futásaim. Az egyedüllét eddig a biztonságot, a mások nélküliséget, a magamra figyelést jelentette, most pedig csupán annyit, hogy a látókörömben nem érzékelek semmit.
Ez óriási különbség.
Igen. Egyelőre ez most normális, de azt már nem akarom normálisnak elfogadni, ha egy év múlva is ez áll fenn.
